A nap, amelynek nincs vége

Egy nap, amely örökre megváltoztatta a világot – a mai huszadik évfordulón így emlékeznek vissza az amerikaiak 2001. szeptember 11-ére. Ahogy telnek az évek, a felmérések szerint egyre nagyobb hányaduk – most már a szűk kétharmaduk – állítja, hogy a New Yorkot és Washingtont érő, háromezer halálos áldozatot követelő terrortámadások után már nem olyan többé az életük, mint azelőtt volt. A szeptember 11-e nyomán indított terrorellenes háborúk mérlege eközben ellentmondásos.

FILES-US-ATTACKS-GOVERNMENT-BIDEN Fotó: DOUG KANTER Forrás: Europress/AFP

A felvételek megörökítik az elnök döbbenetét is. George W. Bush, a dinasztia főleg a golfban és olcsó poénokban járatos tékozló fia, akin sokat kacagott később a világ, amikor összekeverte Ausztriát Ausztráliával, Szlovákiát pedig Szlovéniával, aznap reggel éppen a Kecskegidát olvasta fel floridai másodikosoknak, hogy megágyazzon az oktatási reformjának, amikor a történelem a bizalmába avatta, az új évszázad a mai napig legnagyobb világpolitikai kihívását varrva a nyakába.

Fotó: Europress/AFP

A tűzoltók számos életet megmentettek, de sokan közülük is meghaltak

– Egy második gép csapódott a másik toronyba. Amerikát támadás érte – súgta Bush fülébe a kabinetfőnöke, Andrew Card. Innentől az események láncreakcióként indultak be. Bush napokon belül meghirdette a terror elleni háborút, amely bő évtizeden át az amerikai külpolitikai doktrína alappillére volt, heteken belül megtámadta Afganisztánt azzal az indokkal, hogy felszámolja az al-Kaida vezetőinek rejtekhelyét, majd másfél évvel később Irakot is, ahol apja, az idősebb Bush korábban félmunkát végzett, mert felszabadította Kuvaitot, de a helyén hagyta Szaddám Huszeint. (Bush, a gyermek, 2002-ben a casus bellit magyarázva a szenátusban: „Végül is ez a fickó próbálta megölni a papámat!”) „Azért támadtuk meg Afganisztánt, mert Pakisztánt nem lehetett, pedig legalább ennyi ok lett volna rá” – mondta egyszer egy magánbeszélgetésben egy diplomata, az afganisztáni kaland mérlegét pedig már hetek óta tárgyalja a világ közvéleménye, miután augusztusban Joe Biden elnök kapkodva, káoszt előidézve és tömegeket cserben hagyva, de kivonta onnan a csapatait, így szövetségesei sem tehettek másképp. Bush szeptember 11-ére válaszul az USA mindenkori leghosszabb háborúját indította meg, amely kétezermilliárd dollárt emésztett fel, több tízezer életet követelt, köztük több ezer amerikai katonáét, a végeredmény pedig ez: az amerikaiak által támogatott afgán elnök elmenekült, az országot ugyanúgy a tálib szélsőségesek irányítják, mint 2001. október 7-én, amikor megkezdődtek az amerikai légi csapások. A húsz év alatt felépített humanitárius infrastruktúrát – iskolákat, kórházakat – éppen kifosztják vagy más célra alakítják át. 

Emberjogi szégyenfoltok

– Ne próbáljanak semmilyen buta lépést tenni! – ezt Mohamed Atta, az American Airlines Bostonból Los Angelesbe tartó, ám a WTC északi tornyába csapódó gépének egyik eltérítője mondta az utasoknak. Az amerikai biztonságpolitika irányítói legalábbis semmiképpen sem értették magukra. Irakról elég hamar kiderült, hogy Szaddám Huszeinnek csak ócskavasai voltak, nem pedig tömegpusztító fegyverei, mint szegény Colin­ Powell – Amerika egyik legpéldamutatóbb, de a háborúpárti héják részéről ezúttal megvezetett katonája – azt az ENSZ-ben magyarázta. Irak megszállása – a másik nagy terrorellenes háború – szintén csillagászati összegekbe került, ugyancsak tízezrek életét követelte, az Abu Ghraib börtönben történt kínzások Amerika emberjogi szégyenfoltjaiként váltak ismertté, a végeredmény pedig káosz, töredezettség, megosztottság arabok és kurdok, szunniták és síiták között. Valamint Irán megerősödése Amerika, Izrael, Szaúd-Arábia és a kis arab öbölállamok számára egyaránt igen kellemetlen következménnyel. Barack Obama 2011-ben úgy iszkolt ki Irakból, mint volt hűséges hadnagya és alelnöke, Biden most Afganisztánból.

Fotó: Europress/AFP

Megemlékezés a 19. évfordulón, az egykori ikertornyok helyszínén

A Bush-korszak eközben hihetetlen, a mozivászonra kínálkozó figurákat tett naggyá. Holly­wood le is csapta a magas labdát. Adam McKay Magyarországon is ismert filmje, az Alelnök
– társproducere Brad Pitt – jól visszaadja két ellentétes személyiség, a forrófejű és bárdolatlan Bush, valamint a mindenkori legbefolyásosabb alelnök, a ravasz és számító Dick Cheney együttműködésének dinamikáját. Cheney megformálásáért Christian Bale Golden Globe díjat kapott, és Oscarra is jelölték. Donald Rumsfeld, a Pentagon a Nixon–Ford-korszakból újjászületett ura pedig egyenesen életműdíjat érdemelt volna az amerikai fegyvergyártók és a nagypolitika (ahogy Eisenhower hívta: „a katonai-ipari komplexum”) érdekeinek, valamint a demokráciaépítés neokonzervatív (neokon) ideológiájának következetes képviseletéért. A nemrég elhunyt Rumsfeld önéletrajzi könyve, az Ismert és ismeretlen (Known and Unknown) – amelyben arról is ír, hogyan élte meg, amint a terroristák egyik szintén eltérített gépe, az American Airlines Washingtonból Los Angelesbe tartó járata a Pentagonba, az amerikai hegemónia jelképébe csapódott – mindenesetre tanulságos olvasmány. És persze a Bush-korszakkal, Afganisztán és Irak tervezett átnevelésével eljött a neokon ideológusok, mint a szintén a Pentagonba delegált Paul Wolfowitz vagy Richard Perle ideje is – hogy azzal egyenes arányban tűnjenek majd el az alkalmazott politikai filozófia süllyesztőjében, ahogy Amerika évek múltán sem találta az exitstratégiát, azaz a kijáratot a terrorellenes háborúkból.       

Guantánamo, belbiztonsági minisztérium, testszkenner, légimarsall – ezek a kifejezések, amelyek 2001 előtt vagy nem léteztek, vagy kisebb volt a jelentőségük, szintén hozzátartoznak szeptember 11-e utótörténetéhez. Mind a tizenkilenc szeptember 11-i merénylő – kivétel nélkül iszlamista arabok, főleg szaúdiak – szörnyethalt a támadásokban, mintegy háromezer ártatlan ember életét oltva ki a sikeres pénzügyi gurutól a takarítókon, járókelőkön át az önfeláldozó New York-i tűzoltókig és biztonsági őrökig, az eltérített gépek utasaiig és személyzetéig.

Fotó: Europress/AFP

Szeptember 11-i emlékmű New Jersey-ben. Amerika nem felejt

Implantátumok a monitorokon

Az al-Kaida vezérét, Oszama bin Ládent nem találták – végül 2011 tavaszán Pakisztánban tudták likvidálni. De az amerikai erőszakszervezetek, élükön a Központi Hírszerző Ügynökséggel, a CIA-vel, hamar gondoskodtak róla, hogy megfelelő számú terroristával, a hatósági megfogalmazás szerint „ellenséges harcosokkal” töltsék fel a guantánamói bázis melletti börtöntelepet.  Odakerült, sőt ma is fogva tartják a szeptember 11-i merényletek értelmi szerzőjét, a 2003-ban Pakisztánban kézre kerített Kálid Sejk Mohámedet is. Guantánamo a terrorellenes háború ellentmondásos jelképe, amelynek kerítésére már akkor ki volt függesztve angolul és arabul, hogy Barack Obama elnök rendelete értelmében fel kell számolni, amikor e sorok írója 2010 őszén újságíróként ott járt. Guantánamo ekkor már nem az Amerika emberjogi megítélését globálisan lerontó rémbörtön, hanem egyfajta kirakatfegyház volt, ahol az őrizetesek Tom és Jerry rajzfilmes kalandjaival, a Harry Potter arab kiadásával vagy az edzőterem vasait gyúrva is eltölthették szabadidejüket. Az éhségsztrájkolók pedig olívaolajjal vagy mézzel síkosított csövet is választhattak, hogy melyiket dugják le a torkukon a kényszertápláláshoz, ami ugyanakkor hivatalosan nem létezett. De ez sem csoda: a speciális helyzetű börtönkomplexum kezdettől a jogi csűrés-csavarás táptalaja volt, és mára is ez merevítette olyan anakronizmussá, amelyet nem tudnak bezárni, mert egyes őrizeteseket sehol másutt nem tudnak elhelyezni. 

Fotó: Europress/AFP

A kabinetfőnöke Bushnak: „Elnök úr, Amerikát megtámadták!”

Szeptember 11-e következményei elérték az átlagamerikaiakat és a világot járó utazókat, köztük magyarokat is. Felállították a belbiztonsági minisztériumot az intézkedések összehangolására. Az amerikaiak búcsút mondhattak annak, hogy – mint régi krimikben ma is látni – egy belföldi járathoz elég volt húsz perccel indulás előtt kimenniük. A reptereken megkezdték a testszkennerek felállítását, a gépeken légimarsallok álltak szolgálatba. Miközben a felmérések szerint az amerikaiak többsége elfogadta, hogy a biztonságnak ára van, az átállás súrlódástól és jogi aggályoktól nem éppen mentesen ment végbe. Nem volt boldog az utas, akinek vizsgálgatták a testképleolvasón kiszúrt mell­implantátumát, de az a hólyagráktúlélő sem, aki a vizeletében úszott a detroiti repülőtéren, miután a biztonságiak véletlenül átszakították az urosztómás zacskóját. Phoenixben két „közel-keletiként” aposztrofált férfit vegzáltak, akik „gyanúsan társalogtak” anyanyelvükön, ráadásul A királyság című akcióthrillert nézték hordozható DVD-lejátszójukon; ebben Amerika-ellenes támadások szerepelnek. Szigorodott a washingtoni vízum- és bevándorláspolitika, elvégre a szep­tember 11-i merénylők legálisan érkeztek az Egyesült Államokba. A terror elleni háború nem erősítette sem az Amerikában élő mintegy hárommillió muszlim helyzetét, sem az Egyesült Államok külkapcsolatait a muszlim világgal. 

Autóval és konyhakéssel

Akkor mit erősített? A NATO-t mindenképpen. Az atlanti szövetségnek, a világ vezető katonai szervezetének kihívásra volt szüksége a hidegháború vége után, és megfelelő súlyú feladatot a délszláv háborúk csak a 90-es években biztosítottak számára. Kína viszont a terrorellenes háborúval párhuzamosan az USA politikailag és gazdaságilag egyenrangú riválisává vált, és Oroszország is újra vezető helyet vívott ki magának a nemzetközi porondon. Mindkettő épp elég borsot tör Washington orra alá. Daniel Kurtz-Phelan, a Foreign Affairs szerkesztője azt írja az amerikai külpolitikai folyóirat őszi számának beharangozójában, hogy kezdettől fogva nem volt világos, mi is lett volna a győztes terrorellenes háború meghatározása. Az iszlamista terror nem gyűrte maga alá Amerikát, de a terror tovább él velünk, csak átalakult. A mai terroristát nem az al-Kaida küldi dzsihádra, hanem a távolból esküszik fel az Iszlám Államra, és konyhakéssel, autóval indul ölni. A felmérések szerint a demokrata szimpatizáns amerikaiak inkább a belföldi, míg a republikánusok a külföldi terroristától tartanak. 

Fotó: Europress/AFP

Fényjáték Manhattanben. Árnyoldalak is bőven maradtak

Amerika megemlékezésekkel készül a mostani huszadik évfordulóra, újonnan készült riportok elevenítik fel a túlélők, szemtanúk visszaemlékezéseit. Felidézik azt a biztonsági főnököt, aki már a WTC-t ért 1993-as – és hat halálos áldozatot követelő – iszlamista terrortámadás után megmondta, hogy a következő merénylet nem a földről, hanem a levegőből várható. A washingtoni kongresszus által életre hívott Szep­tember 11-i bizottság 2004-ben megállapította, sem Busht,­ sem elődjét, Bill Clintont nem látta el a hírszerzés megfelelő terrorinformációkkal. 

Aktívak eközben azok is, akik egyáltalán nem hiszik el a hivatalos verziót, azt állítva például, hogy a becsapódások valójában robbanások, amelyeket belülről, szándékosan idéztek elő. Felmérések szerint az amerikaiak egynegyede hajlik erre a nézetre, ezen belül a 11 százalékuk pedig erősen hisz benne. Biden most utasította az igaz­ságügyi minisztériumot, hogy a következő fél évben oldja fel az idevonatkozó dokumentumok titkosítását. Annyi bizonyos, szeptember 11-e, e véget nem érő nap történetét még sokáig írják. Szem előtt tarthatják eközben annak a kínai történésznek a példáját, aki a francia forradalom 200. évfordulója előtt azt mondta: ilyen közeli eseményről nem tud értékelést adni.

Borítókép: Amerika húsz év elteltével sem dolgozta fel a terrortámadást (fotó: Europress/AFP)