Nincs másik épülettípus, amelyik oly tökéletesen kifejezné a keresztény világ egységét és harmóniáját, mint a templom. Liturgiánkat görög-római műveltségre épülő építészeti megoldások szolgálják ki. Az antik örökség és a kereszténység azonossága számunkra természetes. …resonare Christum Corde romano (dicsőíteni Krisztust, római szívvel) – írta Nolai Szent Paulinus az V. század elején, és ez azóta is igaz.
A Nyugat templomában az V. századtól kezdve jelen van szentírási események ábrázolása.
A Kelet – és a tízparancsolatra hivatkozó nagy korai puritánok, Kaiszareiai Euszebiosz, Szalamiszi Epiphaniosz és társaik – elvetették az alakos ábrázolást. Számukra a Nyugat képzőművészetének alapját képező azon antik felfogás, amelyben az ábrázolás az ábrázolt lényegét tartalmazza, szentségtörés, megnyilvánulása provokáció. Nekünk viszont máig ez művészetünk és keresztény világképünk alapja. A III. Sixtus pápa által építtetett római Santa Maria Maggiore-templom (432 után) után a templomok befogadták a képzőművészet nagyszerű alkotásait.
A mi magyar világunk a török korig igazodott az európai építészethez. Román, gót és reneszánsz építészetünk nem volt rosszabb, mint bármely európai országé. Kár, hogy e korszak legnagyobb alkotásai a trianoni határon kívül rekedtek – de így is kulturális örökségünk részei.
Másfél évszázadnyi megszakítás után mintarajzok és típuskönyvek nyomán barokk templomok sora épült a XVIII. században. Falusi templomainkat mintha mind ugyanabból a kuglófformából vették volna ki; egy torony, hevederek között három csehboltozatos mező, boltozott szentély, jobbra sekrestye, onnan feljárat a szószékre, a toronyoldalon karzat, orgonával. Tudatunkban ez a „magyar templom” formája. E megoldás sokáig tartotta magát. Utolsó megépült példája a romfalcsonkokra emelt makkosmáriai templom, amelyet Schall József tervei alapján építettek fel 1947–1950 (!) között. A két világháború közötti neobarokkunk azonban már inkább a délnémet és felső-ausztriai barokk építészetet követte – amint látható például a szentimrevárosi Szent Imre-templom homlokzatán (Wälder Gyula, 1936–38).
A XIX. század közepe, vagyis a klasszicizmus után kezdtek egyre eklektikusabb templomokat építeni. A történeti stílusok stilizált változatai terjedtek el – főleg a téglagótika, egytornyú, kereszthajós, bazilikális formában, kőtagozatokkal. Ez a XX. század elejére éppen úgy típussá érett, mint a zsinagógaépítészetünk továbbélő félköríves romantikája – a „Rundbogenstil” –, amelyet a XX. század elején már a szecesszióval ötvöztek.
Az első világháború után, bepótlandó a mulasztásokat, sok templomot emeltek hazánkban. Az eklektizálás egyre kritikusabb eredményeket hozott. Fogyott az invenció és a pénzmag. A formák egyre lélektelenebbek, a szerkezetek egyre gyengébbek, a megoldások egyre igénytelenebbek lettek. A műkő gótikába bújtatott vasbeton váz, a vékony vasbeton lemezekkel imitált keresztboltozat világa volt ez. A talmi szerkezetek rideg és visszhangos terei egyre kevesebb hívőt vonzottak. A szakember már az első világháború előtt megírta, hogy „vasbetonból középkori formákat és térhatárolásokat tudnak létrehozni a vasbetonnak zsonglőrjei. Hiszen kunsztnak kunszt, de a legtávolabbról sem művészet.” (VL 1911. I. 25.)
A történeti stílusokhoz ragaszkodó megoldások – mint a zsámbéki rom ihlette Lehel téri neoromán templom (1925–31, Möller István) –, a stílushű klasszicista tisztviselőtelepi plébánia-, Ferenc József-emléktemplom (Lechner Jenő, 1928–31) éppen oly kevés érdeklődést keltettek, mint a Medgyaszay István sajátos építészeti nyelvét tükröző kelenföldi református templom (1928–29). A modern építészet kevés megvalósult alkotása – a balatonboglári római katolikus templom (Kotsis Iván, 1932–33), a pasaréti ferences templom (Rimanóczy Gyula 1931–34) – viszont még nem ihlette meg a korszak társadalmát, amely formái és politikai üzenete miatt idegenkedett ettől a világtól.
A „népi demokrácia” felmutatott néhány templomot – például a hollóházi római katolikus templomot (Csaba László, 1967), a farkasréti Mindenszentek templomát (Szabó Árpád, 1977) –, hogy a szalonképességét igazolja. A gimnáziumi „világnézetünk alapjai” órán viszont azt tanították, hogy „a vallás a szocializmusban el fog enyészni”. Templomépítészetünk új korszaka 1990 után érkezett el. Nem sorolhatom itt fel valamennyit, Török Ferenc, Balázs Mihály és mások alkotásait – nincs hely itt megemlíteni valamennyi alkotót –, a lényeg, hogy ezek figyelemre méltó építészeti alkotások! Érdemes megnézni őket minden áhítaton túl azért is, hogy fogalmat kapjunk a magyar építészet jelenlegi színvonaláról. Ezek az épületek nem eklektikusak, nem hivalkodók, nem túldíszítettek – csak egyszerűek és időtlenek. Jó belépni egy olyan térbe, ahol érezzük, hogy minden a helyén van, és semmi sem zavarja gondolatainkat, mondhatjuk azt is; áhítatunkat! Láthatjuk, milyen kevés eszközzel lehet jót, időtállót alkotni. És öröm, hogy sok ilyen alkotás lépett be életünkbe, a Boldog Meszlényi Zoltán-templomtól (Jahoda Róbert, Páricsy Zoltán, Wittinger Győző, Zwickl Teréz, 2014) a budakeszi evangélikus templomig (Benczúr László, 2020).
Borítókép: Gyerekprogram a budakeszi új evangélikus templomban. Kevés eszközzel is lehet jót és időtállót alkotni (Bach Máté)
