„Eltartott egy ideig, amíg talpra álltunk”

Szeptember 11-ét nem lehet elfelejteni, legalábbis Manhattanben nem – mondta Robin Sacknoff, a terrortámadás szemtanúja.

Fotó: Anne Benvenuto

– Az a gondolat vezérli a várost, hogy építsünk jobbat annál, mint amilyen azelőtt volt. De szeptember 11-ét nem lehet elfelejteni, legalábbis Manhattanben nem. Újra és újra előjönnek az emlékek — mondta lapunknak Robin Sacknoff, a New Yorkot húsz évvel ezelőtt érő terrortámadás szemtanúja, aki toronyháza tetejéről látta és fotózta a Világkereskedelmi Központ összeomlását. A szeptember 11-e nyomán indított terrorellenes háborúról kritikusan nyilatkozik: a demokráciát „egyszerűen nem lehet ráerőltetni valakire, aki nem akarja”.

– Húsz év elteltével hogyan emlékszik vissza 2001. szeptember 11-e reggelére? 
– Éppen reggeliztem és a híreket néztem a tévében, amikor bemondták, hogy egy repülőgép csapódott be a Világkereskedelmi Központba. Rögtön a fotósfelszerelésemért nyúltam, hiszen igen közel, talán egy mérföldnyire laktam a tornyokhoz. A házunk huszonkét emeletes, a tetőről pedig belátni Manhattan jó részét. Jól látszott a WTC is. Miközben dolgoztam, becsapódott az épületbe a második gép is. Ezután ledőlt az első, majd a második torony. Ekkor azt hiszem, sokkot kaptam. Az egész teljességgel hihetetlennek tűnt, el sem tudtunk volna képzelni ilyesmit nemcsak New Yorkban, de bárhol az Egyesült Államokban. Közben a füst elérte a tetőnket, lementem az utcára, és mindenre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Így például a portól fehér arcokra. 

– Említi a szeptember 11-i emlékoldalon, hogy tíz napig sírni sem tudott. Később fel tudta dolgozni a történteket?
– Nagyon érzelmes ember vagyok, két hétig sokkhatás alatt álltam. A tévében pedig szakadatlan, újra és újra mutatták a WTC képeit. Ha a másik irányba nézek a lakásomból, az Em­pire State Building magaslik ki a városképből. De nem mertem ránézni, féltem, attól tartottam, hátha az is bármikor összeomlik. Közben lezárták a metrót, a hidakat, a városba való bejutást. A lányom az NBC tévécsatornánál dolgozott, de nem tudott hazajutni New Jersey-be, ezért nálam töltötte az éjszakát. 

– Volt-e valaki a környezetében, aki meghalt a terrortámadásban? 
– Említettem, hogy elég nagy házban lakom, 353 lakás van benne. Számos lakó a Wall Streeten dolgozott akkoriban is. Állandóan kérdezgettem a portást, hogy tud-e valakiről, aki meghalt vagy eltűnt szeptember 11-én, de sokáig nem jutott ilyesmi a tudomásomra. Jóval később egy, az áldozatokat bemutató kiadványban láttam meg egy Tom Glasser nevű férfi nevét. Ő a mi házunkban lakott. Azért is emlékeztem rá, mert ugyanaz volt a vezetékneve, mint a legkisebb lányomnak, aki szintén itt lakott.      

– Hogyan változott meg az önök környéke az elmúlt húsz évben, és túl tudták-e tenni magukat a New York-iak szeptember 11-e emlékén? 
– Eltartott egy ideig, amíg talpra álltunk. A pénzügyi negyedben tíz évig tartott a helyreállítás. Van itt egy olyan lakónegyed, a Battery Park, ahol senki nem akart többé élni, ezért a város tízezer dollárt ajánlott fel bárkinek, aki lakást vesz ott. De New York talpra állt, mert hiszen mindig talpra állunk, és az a gondolat vezérli a várost, hogy építsünk jobbat annál, mint amilyen azelőtt volt. Persze elfogult vagyok, mert nagyon szeretem ezt a várost, és bár laktam másutt, így Kaliforniában is, és jártam a világot is, az ötvenes életéveimben visszaköltöztem ide. Mindamellett szerintem szeptember 11-ét nem lehet elfelejteni, legalábbis Manhattanben nem. Újra és újra előjönnek az emlékek. 

– Biztonságban érzi azért magát, ha kilép az utcára? 
– Hogyne! Ezt a legbiztonságosabb amerikai várossá tették egy időben. Idős asszony vagyok, egyedül közlekedem, használom a metrót, és nem félek. 

– Szeptember 11-e nyomán indította meg a Bush-kormány a háborút a terror ellen, megtámadva először Afganisztánt, majd másfél évvel később Irakot is. Amerika épp most vonult ki Afganisztánból. Mi a véleménye ezekről a háborúkról? 
– Nézze, én azt gondolom, hogy akkor kellett volna kivonulni onnan, amikor 2011 tavaszán megölték Oszama bin Ladent. Szörnyű elnökeink voltak közben. De legutóbb Joe Biden is azzal kampányolt már, hogy véget vet a háborúnak. Amerika megpróbálta demokratikussá tenni Afganisztánt, bíztunk abban, hogy gyökeret vernek az emberi jogok. De tudja, ahogyan a tangóhoz is, ehhez is két partner kell. Kiképeztük a katonáikat, adtunk nekik egy csomó haditechnikát, de valahogy soha nem működött ez az egész. Rosszul mértük fel, mit lehet tenni a világnak azon a részén: hiába a demokrácia a kormányzás legjobb formája, egyszerűen nem lehet ráerőltetni valakire, aki nem akarja.

Borítókép: Robin Sacknoff: „Akkor kellett volna kivonulni Afganisztánból, amikor 2011 tavaszán megölték Oszama bin Ladent” (fotó: Anne Benvenuto)