Hittel és ésszel

A Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke a közelmúltban vehette át a legrangosabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István-rendet. Az ez alkalomból készült beszélgetésből nemcsak az derül ki, mit gondol a ­Minerva templomában végzett munkáról, hanem az is, hogyan kell ­országdarabolósdit játszani, miként hathat egy csokornyakkendő egy szovjet kiskatonára, vagy hogy mi a jó tanárok, jó iskolák szerepe.

Fotó: Mirkó István

– A vezeték- és keresztneve között szereplő E. az utónevével, a Szilveszterrel együtt érdekes párost alkot. Mi e kombináció magyarázata? 
– Az E. az Elek rövidítése. A keresztapám adta ezt a nevet, amikor keresztvíz alá tartott, a Szilvesztert pedig az édesanyám, ugyanis Szilveszter napján jöttem világra.

– Olyasmivel is emlékezik és emlékeztet a keresztapjára, ami azóta a védjegyévé vált.
– Tőle kaptam az első csokornyakkendőmet, még fiatalember koromban. Azóta csak ilyen nyakkendőt hordok. Nem mondhatom, hogy célirányosan gyűjteném, de rendszeresen vásárolok újabb és újabb példányokat, attól függően, melyik illik az öltözékemhez. Már legalább ötven darab van belőle.

– Történet is fűződik valamelyikhez?
– Egyetemista voltam, Győrbe utaztam, megszerezni egy papírt, amely a tanulmányaimhoz kellett. Szalmakalap volt rajtam, mellény és csokornyakkendő. Elballagtam a helyi orosz laktanya előtt, és az őrt álló kiskatona annyira összezavarodott a látványtól, hogy kiejtette kezéből a gépkarabélyt. Csak utólag jöttünk rá, hogy valószínűleg azt hitte: megérkeztek az amerikaiak. A kísérőm mindenesetre megjegyezte: „Látod, ha fegyverrel nem lehet, csokornyakkendővel még mindig sikerülne.”

– Ha már a tanulmányait említette: a bencésekhez járt középiskolába, majd az akkor Fáy András nevét viselő budapesti gimnáziumban érettségizett. Helyes feltételezés, hogy példás magaviseletű, nagy szorgalmú nebuló volt?
– Gondolja?

– Van valami, ami árnyalja e feltételezést?
– A Szent Benedekről elnevezett bencés gimnáziumban történt. Óraközi szünetben országdarabolósdit játszottunk az osztálytársaimmal. A zsebkéseinkkel célba dobtunk a földre kijelölt ország területére, és ha a kés állva maradt, akkor az így levágott terület az ügyes kezű dobó hódításának számított. Az volt a játék lényege, hogy melyikünk tud nagyobb területet „foglalni”. Az utolsó hajítást már azután ejtettem meg, hogy becsöngettek a következő órára. Borbély Kamill atya igazgatói megrovást adott érte – az országdarabolásért, vagy ha úgy tetszik, az utolsó dobásért.

– Hosszú tudományos pályafutása alatt aztán több dobása is volt: farmakológusként – vagyis gyógyszerhatás-kutatóként – és agykutatóként egyaránt nevet szerzett. A farmakológustól kérdezem: felveszi a harmadik oltást a negyedik hullám megérkezése előtt?
– E beszélgetés délutánjára van időpontom. Mindenkit biztatok, tegyen ugyanígy, vagy ha valamilyen oknál fogva még nem kapta meg az első kettőt, pótolja a hiányt! Minél többen vagyunk beoltva, annál rövidebb és annál enyhébb lefolyású lesz a negyedik hullám. Ez az egyén szempontjából fontos, de elsősorban a többség érdekeit szolgálja. 

– Agykutatóként az agy „nemszinaptikus”, analóg kommunikációs rendszerének felfedezését tekinti az egyik legjelentősebb eredményének. Vagyis kidolgozta az agyműködés új modelljét. Mi a lényege?
– Egészen röviden: az idegsejteknek nem kell közel lenniük ahhoz, hogy hatást gyakoroljanak a másikra. Távolból is képesek befolyásolni egymást, ahogy az immunrendszer működését is. A felismerésből kiindulva el lehet érni, hogy az idegrendszerben lévő, nagy érzékenységű jelfogók érzékeljék a távolból érkező, kémiai ingerületátvivő anyagokat, majd e jelfogókra ingerületátadást gátló, avagy segítő molekulákat szintetizálva választ lehet kiváltani az idegrendszerből. 

– Mindennek, ugye, a gyógyításban van óriási szerepe.
– A vezető gyógyszergyártók több készítményt is kifejlesztettek e modell alapján, melyekkel a központi idegrendszer számos megbetegedése kezelhető – a depressziótól kezdve a Parkinson-kórig. Eredményeimet közel harmincezer tudományos dolgozatban méltatták. 

– A dicsőség az öné, amelyet egy tudományos áttörés elérése jelent, vagy anyagi értelemben is részesült a sikerből?
– Nem védettem le a modellt, és egyetlen szabadalmat sem jelentettem be a nyomán, így egyetlen fillér bevételre sem tettem szert belőle. Minerva templomának szolgálója vagyok, aki a természet törvényszerűségeit akarja feltárni, az eredményeit pedig publikálja, vagyis mindenki számára elérhetővé teszi. Ez a közjó szolgálata, ami alapvetően más magatartást kíván egy tudóstól, mint – mondjuk – egy gyáriparostól, pénzügyi befektetőtől vagy menedzsertől. 

– A tágabb közösség szolgálatának kérdése a Szent István-rend odaítélésekor is előkerült.
– Ez a célkitűzés – a közjó szolgálata – a kezdetektől jelen van az európai zsidó-keresztény hagyományban, már első királyunk felhívja rá fia, Szent Imre herceg figyelmét a hozzá intézett Intelmekben. A Szent István-rend keresztjének belsejében olvasható, latin nyelvű felirat – „Publicum meritorum premium”, a közjó érdekében végzett cselekedetek jutalma – szintén erre utal. És ha végignézünk az eddigi díjazottakon, láthatjuk, hogy olyanok kapták meg ezt az elismerést, akik a társadalom, az ország, a nemzet – de tovább is tágíthatjuk a kört: az egész világ – számára hasznosítható, hasznosuló eredményeket ért el. 

– Az elismerés átvételével – a szintén idén kitüntetett Lovász László matematikussal együtt – olyan személyekkel került egy csoportba, mint Egerszegi Krisztina úszó, Lámfalussy Sándor közgazdász, Rubik Ernő feltaláló, Polgár Judit sakkozó vagy épp Kertész Imre író.
– Valamennyien ikonok, és méltán. Példát adtak, és valami olyasmit mutattak fel, amire manapság óriási szükség van, hiszen naponta hallhatjuk, láthatjuk, hogy kiemelkedő személyiségeket próbálnak lényegtelenné tenni, nemzetek múltját átírni vagy eltörölni. A mának élés filozófiája, a fogyasztói társadalom különféle hatásai, a reklámok sokat tesznek ezért, ahogy a büszkeségre okot adó, múltbéli jelenségek emlékének elhalványításáért is.

– Már kétszer említette a nemzetet…
– Igen, hiszen a Szent István-rend kapcsán érdemes kitérni rá, hogy államiságunk ezer éve alatt Magyarország is sokat adott a világnak, vagyis a köznek – hősből, szentből, vértanúból egyaránt. Első királyunk unokája, Margit, Skócia szentje. De 1956 hősei is ikonok – példát mutattak mind a négy égtájnak. Meggyőződésem, hogy a magyarsággal együtt járó, végtelen szabadságszeretet a mába érő történelmi régmúlt és a több évtizedes szovjet megszállás következménye, amely olyan történelmi tanulsággal szolgált, hogy a szóban forgó korszak lezárulta után a magyarság úgy érzi: e vágyát a lehető legteljesebb körben ki kell fejeznie. Ezért lehetséges, hogy még egy sporteseményen is másként szurkolunk, mint egyéb nemzetek. És talán azért nem ért meg minket a Nyugat, mert az ott élők nem szereztek hasonló történelmi tapasztalatokat. 

– Ennek fényében milyennek látja a hazai tudósok teljesítményét, a hazai tudomány helyzetét? Az egyik állítás, amelyet gyakran hangoztatnak a téma kapcsán: talán egyetlen más nemzet sem adott még annyi jeles koponyát a világnak – főleg lélekszámához viszonyítva –, mint a magyar. 
–  A magyar tudomány jó néhány területen – elméleti fizika, matematika, agykutatás – a világ élvonalában van, ami két fő okkal magyarázható: jó tanárokkal és jó iskolákkal. A tudás ugyanis nem olyasmi, amit genetikailag át lehetne örökíteni. Ahogy az erkölcsöt sem lehet. Mind a kettőt újra kell tanulni, generációról generációra, ezért elengedhetetlenül fontos a jó tanárok és jó iskolák szerepe. 

– A másik állítás ugyanakkor így szól: e tudósok többsége szülőhazájától távol, külföldön lett ismert, elismert vagy világhírű. 
– Tudósaink egy részének csakugyan el kellett hagynia az országot – elüldöztük őket. Ekkor hagytuk, hogy a történelem formálja a jellemünket. A külföldi sikerek mögött azonban van egy másik tényező is: egy-egy kutatás véghezviteléhez, egy-egy ötlet megvalósításához rengeteg pénz kell, nemegyszer kockázati tőke, ami idehaza nem áll rendelkezésre. De szellemi téren így is többet nyújtunk, mint amennyi az ország gazdasági teljesítménye vagy lélekszáma alapján elvárható lenne. Úgyhogy ilyenkor mindig azt szoktam mondani: Magyarország kis ország, de a magyarság nagy nemzet.

– Az erkölcsöt említette az imént. Amihez az ön esetében mélyen megélt, katolikus hit társul.
– Sosem csináltam titkot belőle. 

– Egyesek úgy vélik, a tudomány, vagyis a ráció kizárja a vallást, vagyis az Isten létezésébe vetett hitet.
– Nincs ellentét köztük. A természet titkainak feltárása során Albert Einstein is „egy magasabb gondolkodó erő létezéséről” beszél. Minderről – a biológiai orvostudomány alapján dolgozó tudósként – magam is meggyőződhettem: a giliszta génstruktúrája csupán mennyiségében kevesebb, mint az emberé, de attól még ugyanaz a struktúra. Lenyűgöző rend van a világban, a legelső sejt létrejöttekor tehát valami rendkívüli történhetett. E felismerés után egyáltalán nem meglepő, hogy valaki hisz e mindenre kiterjedő, átfogó és összetett rendszer megalkotójában, a Nagy Elrendezőben. II. János Pál pápa az 1999-ben kiadott Fides et Ratio kezdetű, a hit és az ész viszonyáról szóló enciklikájából is ez következik. De Jáki Szaniszló – Templeton-díjas bencés szerzetes, teológus és fizikus – már e pápai megnyilatkozás előtt megfogalmazta: a természettudománytól indulva is el lehet jutni az istenhitig. Sőt: az igazság megismeréséhez mind a kettőre szükség van.

– Eddig a szellem embereként beszélt. A testét mivel tartja formában?
– Heti négy alkalommal teniszezem. Segít ellazulni, és fitten tart.

Névjegy

Vizi E. (Elek) Szilveszter (1936) orvos, farmakológus, agykutató, egyetemi tanár. A Magyar Tudományos Akadémia egyik alelnöke (1996–2002), majd elnöke (2002–2008). Több külföldi akadémia tiszteletbeli vagy rendes tagja. Főbb díjai, elismerései: Széchenyi-díj (1993), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1997), Szent Kincs Érdemrend Arany és Ezüst Csillaga (a japán császártól, 2002), Prima Primissima (2003), Széchenyi-nagydíj (2012), Magyar Corvin-lánc (2012), George Washington-díj (USA, 2012), Magyar Szent István-rend (2021). Legutóbbi tanulmánya a Hit, tudomány és társadalom című, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából kiadott kötetben olvasható.

Borítókép: Mirkó István