Coney Island Brooklyn tengerparti negyede, ahol nyaranta a nyüzsgő tömeg hatalmas szórakoztató-központokban múlatja az időt; a strandok, szállodák, vidámparkok tömve, szól a zene, pezseg az élet. Télen azonban kihalt ez a városrész, az éttermek, bárok és üzletek mind zárva, a néptelen utcákon a tenger felől havat hord a metsző szél. Egy ilyen fagyos napon a kihalt városban találkozik titokban a két szerető, Michael és Caitlin, ahogy negyed évszázada minden hónapban, miközben mindketten unalmassá romlott házasságban élnek. Billy O’Callaghan regénye a két idősödő szerelmes utolsó találkozásának egyetlen napját örökíti meg.
Michael és Caitlin választás elé kerültek; a férfi feleségéről, Barbaráról kiderült, hogy végső stádiumba került gyógyíthatatlan rákbeteg, az asszony férje, Thomas pedig visszautasíthatatlanul remek állásajánlatot kapott New Yorktól távol, valahol a messzi Közép-Nyugaton. Ezen a fagyos, szeles délutánon Coney Island kietlen utcáin, a lehúzott redőnyök alkotta komor díszletek között bandukolva, aztán meglehetősen szerényen berendezett szállodai szobában kell eldönteniük, hogy maradjanak-e a családjukkal, és akkor többé nem láthatják egymást, vagy huszonöt év után végre szakítanak addigi sorsukkal, és végérvényesen összekötik az életüket.
Az ír alkotó ábrázolásmódjában mikrorealista, szemléletében lélekelemző regénye e sorsdöntő nap aprólékos megjelenítésű krónikája. Ám az aprólékosság sokkal többet jelent, mint a környezet és az előzmények, a körülmények és a vívódó gondolatok tüzetes rajzolatát, a jelen óráinak részletekben gazdag megjelenítését, hiszen – emlékképek, gondolatfutamok, érzelmi hullámok formájában – nemcsak kettejük közös múltja tárul föl, hanem a családjukkal töltött évtizedek hosszú története is. Bármennyire csak egymásra figyelnek, fölemlegetett történeteikben, párbeszédeikben mégis ott vannak a házastársaik is, a családjuk, a rokonságuk által meghatározott életkörülmények, a személyes kötődések és a sok-sok egymástól független emlék.
