Kiszervezés

Oroszország az elmúlt években határozottan visszatért az afrikai politikai, katonai és gazdasági színtérre. Bár még nem olyan súlyú játékos, mint a Szovjetunió volt, de napról napra növeli szerepvállalását, amely számos esetben sérti a volt gyarmattartókat. Most például Maliban alakult ki kényes helyzet.

MALI-BARKHANE-TRAINING-MALIAN ARMY Fotó: FREDERIC PETRY Forrás: Europress/AFP

Az idén két puccs is lezajlott Maliban, amelyek nem találkoztak Franciaország rokonszenvével. Párizs nyolc éve állomásoztat a száheli térségben csapatokat, amelyek fő feladata a terroristaellenes harc. A minapi francia bejelentés szerint a közelmúltban végeztek a térség legkeresettebb és legveszélyesebb terroristavezetőjével, Adnán Abu Valíd asz-Szahravivel. A mali puccsok célja az volt, hogy megszabaduljanak az ország korrupt vezetésétől, de azért kár lett volna tagadni a hatalomátvétel franciaellenes élét. Ezt fel is fogták Párizsban: Macron bejelentette, hogy véget vet a Barkhane-hadműveletnek, és az északnyugat-afrikai országban állomásozó ötezer fős katonai egység létszámát fokozatosan a felére csökkenti. A hálátlan afrikaiak majd megnézhetik magukat – akár így lehetne összegezni a francia döntést.

A Kreml ártatlan?

Hát ha ez a helyzet, a mali katonai junta is készült válasszal. A jelentések szerint csak aláírásra vár a megállapodás arról, hogy az orosz katonai szolgáltatásokat nyújtó magáncég, a Wagner ezerfős állományt fog küldeni Maliba. Az ő feladatuk lenne az újjászerveződő hadsereg kiképzése és a vezetők biztonságának szavatolása. Ezért Mali bányakitermelési jogokat nyújtana az orosz cégnek. Persze Moszkva katonai szerepvállalása Maliban a franciáknak elfogadhatatlan. Jean-Yves Le Drian francia külügyminiszter pár napja a francia katonák teljes kivonásával fenyegette meg Mali vezetését, ha az szerződést köt az orosz zsoldos katonákat foglalkoztató biztonsági céggel. Párizs semmiben sem akar közösködni az orosz államhoz közelálló – bár ezt minden megnyilvánulásában cáfoló – magáncéggel. 

A Wagnerről, amely Jevgenyij Prigozsin, a Kremlhez közelálló vállalkozó tulajdonában áll, akkor kezdtek Oroszországban is cikkezni, amikor 2016-ban a szír Palmürában vitézkedtek. Állítólag száznál is több orosz fegyveres veszett oda, viszont elfoglalták a várost az iszlamistáktól. Az, hogy a szír elnök, Bassár el-Aszad rendszere megmenekült a végleges pusztulástól, jórészt az orosz légi fölénynek és a földön harcoló zsoldosegységeknek köszönhető. „Amikor a nyugati szövetségesek nem akarnak vagy nem tudnak beavatkozni, akkor jön el a mi időnk” – mondta egyik vezetőjük. És hasonló a viszony az orosz állammal is: a Kremlnek köze sincs ezekhez a zsoldosokhoz, csak épp ott avatkoznak be, ahol kényes lenne Moszkva elkötelezettsége. A katonai szerepvállalás kiszervezésének vagyunk tanúi, de ezt is amerikaiaktól tanulták el. Az adóparadicsomokban bejegyzett, katonai feladatokat ellátó cégre nem vonatkoznak azok a nemzetközi megállapodások, amelyek egy állam kezét gúzsba kötik. 

A palmürai siker megágyazott a Wagner világhírének. Nemcsak a Közel-Keleten kapkodtak a szolgáltatásaiért, hanem Afrikába is eljutott­ a hírük. Líbiában a keleti országrészt uraló Haftár tábornok alkalmazza nagyobb számban őket, nagyjából 1500 fegyveresről beszélnek. Még a nyolcvanas években Haftár a moszkvai katonai akadémiára járt. Aztán Szudánban, Madagaszkáron és Mozambikban jelentek meg a Wagner fegyveresei. Ez utóbbi misszió nem vált dicsőségére az orosz zsoldosoknak, az ország északi részét kellett volna biztosítani a dzsihadista erőkkel szemben, aztán egyszer csak különösebb magyarázat nélkül távoztak. 2018 végén a Közép-afrikai Köztársaságban bukkantak fel orosz katonai tanácsadóként a fegyveresek, itt is francia érdekeket sértettek. 

Vége az aranykornak

Az ilyen küldetések nemcsak az adott ország katonai megerősítését érintik, hanem jelentősen hozzájárulnak a kiképzéshez is, és ahhoz, hogy végül az állam orosz fegyverekkel szereli fel hadseregét. A stockholmi Békekutató Intézet szerint 2014–18 között a szubszaharai térség fő fegyverszállítója Oroszország volt, ahol Moszva összkivitelének majdnem harminc százaléka talált vevőre. Eközben a kontinens északi térségébe, a Magrebbe irányult az orosz fegyverek 15 százaléka. Oroszország egyértelműen visszatért az afrikai földrészre, ami a nyugati embargós politikával is magyarázható, ugyanis Moszkva most kétszeres erővel keresi azokat a helyeket, ahol el tudja adni termékeit. 

De ez még köszönő viszonyban sincs a szovjet időkkel, amely valóságos aranykornak számított. Moszkva az 1945–75 közötti években – így vagy úgy, de – jelentősen részt vett az afrikai felszabadító mozgalmak pénzügyi, katonai támogatásában. Az imperializmus ellen vívott harca egybevágott számos elnyomott nép küzdelmével, amelyek meg akartak szabadulni a gyarmatosítók uralma alól. Az Angolában és Mozambikban dúló polgárháború két ellentétes oldalán álltak a szovjetek és a nyugatiak. Ha az országok elnyerték függetlenségüket, akkor az afrikai nemzetek kezdetekben szovjet típusú berendezkedést álmodtak meg, erőltették a gazdasági kapcsolatokat. 1961-es megnyitásától a moszkvai Patrice Lumumba Egyetemen mintegy húszezer afrikai hallgató végzett, akiknek nagy többsége később vezető megbízatásokat látott el hazájában. Ezek a kapcsolatok máig hatnak.

Felhagyva az ideológiával

Oroszország nem a Szovjetunió – ezt jól láthatjuk méretében, erejében, jelentőségében. Rendkívül pragmatikus politikát képvisel Afrikában is, megszabadulva az ideológiai béklyóktól, amelyek helyébe az üzlet érdeke került. Felismerve lehetőségeit, az űrt, amelyeket a nyugati politika hagyott a fekete földrészen, azonnal benyomul. Vannak olyan elemzők, akik elismerik ezt a taktikát, de azt is hangsúlyozzák, hogy Moszkva megkésett ezzel. Különösen gazdasági-kereskedelmi téren igen nehéz feladata lesz. Kína ugyanis tarol: évtizedek óta egész országok üzleteit zsebeli be, természetesen kölcsönös érdekek alapján. Peking Afrika legnagyobb külföldi beruházója, őt követik a nyugati országok, majd Moszkva. Hozzávetőleg egymillió kínai dolgozik a fekete kontinensen. Ezt meg kell védeni, hiszen olyan nagy emberi és gazdasági érdeke fekszik Afrikában, amelyhez kell a katonai védelem is. Kína 2017 óta építi első külföldi támaszpontját, amelynek Dzsibuti ad otthont. Ezért 12 milliárd dollárt fizetnek a dzsibuti államnak. 

Az oroszok még igencsak óvatosak azzal kapcsolatban, hogy mely afrikai országokban hozzanak létre katonai támaszpontot. A haditengerészeti bázis valószínűleg Szudánban lesz, amelyen háromszáz katona fog szolgálni. A támaszpont atom-tengeralattjárókat is képes lesz fogadni.
A szárazföldi katonai bázis helyszíne egyelőre bizonytalan. Felmerült Egyiptom, amelynek vezetője, Abdel Fattah al-Sziszi kiváló viszonyt ápol Vlagyimir Putyinnal. Szóba került a Közép-afrikai Köztársaság is, amelynek elnöke, Faustin-­Archange Touadéra különösen dörgölődzik a Kremlhez. Persze joggal lehet hálás neki, hiszen a legutóbbi választásokon hivatalban maradt, negyven wagneres testőr felügyelte az épségét. 

Vajon a Maliban kialakult francia–orosz szembenállás hozzájárul-e ahhoz, hogy a franciák végleg távozzanak a Száhel-övezetből, és ráadásul az oroszokra hagyják az egész térséget? Párizsban hódít az a nézet, hogy a következő megalázó kivonulás, amely a Nyugatra vár, Maliban lesz. Természetesen a francia védelmi miniszter, Florence Parly cáfolja, hogy ilyen cselekedetre készülnének.

Borítókép: Mali katonák kiképzése Gaóban. Zavaros viszonyok. Fotó: Europress/AFP