Úgy érzem, Makovecz Imre házai sem akarnak sem magyarkodók, sem „világszínvonalon állók” lenni; amint nem akarhatnak sem hagyományosak, sem korszerűek lenni; és nem akarhatnak sem ösztönösek, sem intellektuálisak lenni; sem pasztorellát, sem gigantikus világvárost játszani. Abból élünk és alkotunk, amit befogadtunk.
A kérdés az, mekkora életünk befogadóképessége. Belefér-e a teljes nemzetiség és teljes európaiság, a rendező elme kultúrája és a körülöttünk lévő természetes rend tisztelete egyszerre. A művész akarhat valamit, de műve elsősorban azt fogja visszaadni, amivé valóságtapasztalatai révén lett, s csak ezen belül, amit akart. Én úgy érzem, hogy abba, amit mensnek hívunk: az emberi belső világ értelem-érzelem egységébe Makovecz Imrénél belefért a magyar parasztház kultúrája és belefértek a nagyvilág javai; belefért az organikus élő világ természete éppúgy, mint a pondus-numerus-mensura (súly, szám és mérték) hármassága, vagyis a racionalitásnak, az ember második természetének kultúrája. S még elég fiatal ahhoz, hogy e felvevőképesség új és új értékekre irányuljon, s azokból nem eklektikus, hanem integráló alkotással tovább gazdagodjék.
(Alföld, 1976/6.)
*
Makovecz Imre nyugtalan természetű ember és művész. Ez magyarázza viszonylagos sikereit (negyvenkét éves korára negyvenkét önálló épületét állították fel), összeütközéseit a szakmai tunyasággal, értetlenséggel, s sűrűn éledő keserűségérzetét. Gazdag fantáziájú alkotó, nem csekély „látnoki” képességgel. Miközben kedves munkája, a csákányosi csárda elcsúfításán, bárdolatlan bővítésén bosszankodik, rezignáltan megjegyzi: „Az én házaim nem lesznek műemlékek.’’ S lám!
A könyv készítése idején a fából, nádból, kőből szerkesztett, embertekintetű vendégfogadó elhamvadt az emberi felelőtlenség lángjaiban.
Több munkája kapcsolja megyénkhez is. A csornai áruház építői jól megvalósították elképzeléseit. A győri Kis-Duna Áruház első kivitelezését már joggal érezte kifejezetten rossznak, és nem csodáljuk, hogy megtagadta szerzőségét. Dicstelen példája ez a sok formai, funkcionális újdonságot tartalmazó terv félreértésének, „az építési hangulat” hiányának.
(Kisalföld, 1980. november 1.)
*
[…] sajnos még mindig előfordul, hogy magyarságunk kritikátlan hangoztatásával parlagiságunkat, provincializmusunkat bizonyítjuk. […] Tévedés ne essék: amit Makovecz Imre és alkotótársai tesznek, terveznek, építenek, az ugyancsak nagyon fontos. Fontos, mert a kockává, téglává, hasábbá absztrahálódott magyar építészetbe új színt hoznak. S noha az új általában tagadja, elutasítja a régit, s noha épületeik jó értelemben hívják fel magukra a figyelmet, nem feledhetjük, hogy a magyar Bauhausosok és a CIRPAC honi mestereinek értékes építészete az ő művészetük hígítói kezén vált olyanná, amit építész és közvélemény mostanra egyértelműen elutasít. Mint ahogy azt is látni már (éppen a fiatal építészek rendkívül tanulságos, közelmúltban bemutatott kiállításán), hogy a követők és kisebb tehetségűek, meg a divatot meggyőződés nélkül majmolók kezében máris kicsorbulófélben van az organikus építészet éle. Képzeljük csak el, mi történne, ha közfelkiáltással győzne az organikus stílus és a többség arra kötelezné önmagát (meg a kisebbséget), hogy holnaptól (ki-ki tehetsége szerint) csak organikusan építhet. Szép városaink lennének, nemde? Vagy a tehetségteleneket el kellene tiltani az organikus építészettől?
*
Európát nem egységként élem át. Annak ellenére, hogy kiállításaim voltak Londontól Helsinkiig, hogy tagja (Hon. fellow) vagyok az angol, skót, német szövetségnek, hogy dolgoztam Hannoverben, Üzbegisztánban, dolgozom Rómában, Romániában hat helyen, Szlovákiában, Szerbiában, Szlovéniában stb., nekem Európa nem egységes, nem is lesz az.
A határ az határ. A határélmény nem csupán azt jelenti, hogy ott véget ér valami, hanem ott kezdődik is valami, ami más.
Ha ezt megfejelem azzal, hogy Budapesten nem volt és nincs munkám, ott nincs, ahol élek, akkor amit leírtam, bonyolultabb jelenségegyüttest jelent, mint egy lelki viszony.
„Európai kultúra” csak a kereszténység maga lehet. De úgy gondolom, hogy a megváltatlan természet, aki egyenesen a Teremtő maga, valamint a több ezer éves római, görög, germán, szkíta, kelta múlt is jelen van mint élő állókép Európában, és jelen van Európa életében és veszélyeztetett jövőjében a kompromittált fehér ember helyzete is.
Sontaghnak, mivel nem európai, nem érdekel a véleménye. Én még sohasem mondtam, hogy Észak-Amerika múltjának lényege hárommillió megölt indián.
Az én „szakmai életemben” az arányok megváltoztak. A hetvenes években „speciális magyar jelenség” voltam. A nyolcvanas években már az ügy, a szerves építészet és a nevem lett fontosabb. A kilencvenes években és ma már a Kós Károly Egyesülés és a magyarországi szerves építészet miatt egy európai alternatíva egyik személyiségeként kezelnek.
A változás lényege, hogy a „keleti blokk” fogalma eltűnt és a szellemi fennmaradás egyik komponenseként vagyok jelen.
Természetesen magyar vagyok mások szemében is, kiemelt hangsúly nélkül, és azok közé tartozom, akik, mint Burkhardt, mint Portoghezi és mások, a Pénzisten uralmát nem szeretjük, a burkolt rasszizmust utáljuk. Az „európai hazafiság” számomra komikus.
Engem Makovecznek neveznek. Nem magyar név. A nemzet nyelvében él, a haza a magasban van. Ezért könnyű nekem. Egy ősi nyelvet beszélek, a múltban (szerintem a jelenben is) a magyarok az „Égi Birodalom”-hoz tartoztak. Ezt nyugodt lélekkel tudomásul vehetjük. A Szent Korona az ország középpontjában van. Minden a helyén.
(Makovecz Imre: Én és Európa. Nagyvilág, 2005/1. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)
Tíz éve, 2011. szeptember 27-én hunyt el Makovecz Imre építész, a magyar organikus építészet megteremtője.
