Az erdélyi helynevek akkor váltak számomra különösen izgalmassá, amikor diákkoromban Szabó T. Attila kéziratos céduláit gépeltem Hajdú Mihály tanár úr megbízásából. Fogalmam sem volt, hogy hol van a Felső-tanorok, a Setét-vápa vagy a Ropó-bérc, de a sok, számomra ismeretlen szóval tűzdelt földrajzi név egészen különös hangulatot árasztott. A saját, Duna–Tisza közi „névmintáim” itt nem működtek: kiderült számomra, hogy más-más tájakon más és más nyelvi eszköztárból építkeztek a helynevek névadói – tehát a minket körülvevő névrendszer épp olyan változatos területileg, mint a nyelv maga. Szép lassan, szótárak, névtárak lapozgatásával megértettem, hogy a helynevekben megőrződött szavak közül sok elhomályosult, a mindennapi szóhasználatból kiveszett, ma már csak a helynévi példákból tudunk visszakövetkeztetni ezen kifejezések jelentésére.
Ilyen különlegesen furcsa, elsőre talán értelmezhetetlen helynév az Erdélyben gyakori „Ropó” földrajzi név is, amelynek példái egytől egyig Közép-Erdélyből valók. (Egy Heves megyei előfordulása írásbeli tévesztés eredménye lehet: Lopó-ból válhatott Ropó-vá.) A Ropó, Ropó oldala, Ropó teteje stb. típusú erdélyi helynevek Kalotaszegtől a Székelyföld nyugati határvidékéig, tehát az Erdélyi-medence középső részén fordulnak elő nagy számban. A Székelyföld keleti karéján viszont, valamint a Királyhágótól nyugatra a magyar nyelvterület más részein nem találunk ilyen neveket.
Benkő Loránd egy ma már klasszikus, 1947-es tanulmányában kísérelte meg a név megfejtését. Amellett érvelt, hogy a szóban – ahogy érezzük is – a „rop” igét (annak -ó folyamatos melléknévi igenévképzős alakját) ismerhetjük fel. Az általában ’hegy, domb, hegyoldal’ jelentésű „ropó” szó eredetét kutatva rámutatott arra, hogy ez a kifejezés beleillik a ’térbeli haladást’ jelentő igékből képzett melléknévi igenevek (hágó, dűlő, lejtő stb.) rendszerébe – azokkal hasonló szemléleti móddal alakulhatott.
A „rop” valószínűleg ősi, hangutánzó eredetű szavunk, amely, ahogy ma is értelmezzük, első írásos előfordulásaiban mindig valamiféle táncra, táncos tevékenységre vonatkozik: „hát még ahol ropják a te tánczodat”, „ropja módos tánczát lova is kényessen” stb. Eredeti jelentése azonban ennél általánosabb lehetett: valamilyen lábműködésre, járásra, lépésre utalt, és az ebből kifejlődött ’dobog, ugrál, szalad’ tartalomból alakult ki ’gyorsan megy’ értelme. Párhuzamba állítható ez a „lejt” szó jelentésfejlődésével is. A „lejt” esetében is térbeli előrehaladást kifejező ige vette át a ’táncol’ jelentést, de az elsődleges értelmezés sem szorult vissza teljesen. A „lejt” melléknévi igeneve pedig éppúgy térszínformanévvé vált, mint a „ropó”, csak ma sokkal gyakrabban használjuk: ez a lejt-ő – lejtő, vagyis a ’hegyoldalban lefelé menő földterület’.
Benkő írásában arra is említ példákat, hogy a népnyelvben a „táncot rop” általában fárasztó és nehéz tevékenységre vonatkozott, ez alapján a „ropó” ’fölfelé, fáradsággal haladó földterület’ lehetett.
Az Erdély középső részén sűrűn előforduló „Ropó” helynevek földrajzi elterjedése pedig arra utal, hogy ez a szó a régi, kora középkori erdélyi magyar lakosság sajátja volt, a XII–XIII. században betelepülő székely népesség más „névmintákat” követett, és a keleti székely területeken ezt a szót már nem alkalmazta, amikor helynevekkel is birtokba vette szállásterületét. A „névföldrajz” ebben az esetben egybeesik a „nyelvföldrajz” tanúságtételével: azokkal a nyelvi lenyomatokkal, amelyek az erdélyi területek korai magyarságának és a székelységnek markáns nyelvi elkülönülését bizonyítják.
(Borítóképen a Gyergyói-havasok hegyvonulatai a Keleti-Kárpátokban. Fotó: MTVA/Molnár-Bernáth László)
