Szép és igen régi hagyomány a magyar szakos egyetemi képzésben, hogy a hallgatók nyelvészeti tanulmányaikat egy szóéletrajz-dolgozat megírásával kezdik. Bár érthető módon nem mindenki rajong azért a feladatért, hogy egy szó történetét, „életrajzát” a lehető legtöbb szótár, forrás, tanulmány átböngészésével, fáradságos munkával összeállítsa, ezen a gyakorlaton keresztül tárul föl sokak számára a tudományos kutatómunka számos buktatója, az adatgyűjtés és a szövegalkotás módszertana. Mindez jó esetben azzal a felismeréssel is együtt jár, hogy a nyelvtörténet nem csak száraz adatok, furcsa jelek, hangváltozások érthetetlen halmaza: ott rejtőzik mögötte a nyelvhasználó ember, a társadalom gondolkodása és története, és akár egyetlen szó alapos vizsgálatából is rengeteg összefüggést, folyamatot érthetünk meg.
Tegyünk egy efféle utazást a „sallang” szó életében! Ezt a kifejezést nap mint nap használjuk, általában ’fölösleges, értéktelen dísz, járulékos rész’ jelentésben, sokszor „sallangmentes” formában. Kevesen tudják, hogy a szónak ez az átvitt értelme egy egészen konkrét tárgyi jelentésből fejlődött ki: a sallang eredetileg keskeny bőrcsíkokból összeállított csokrot, díszt jelentett, amellyel régen a szűröket fogták össze, vagy amelyet díszítésként lószerszámra, ostorra erősítettek. (Akik a lovas kultúrában járatosak, azok ma is használják a sallangot és magát a szót is ez utóbbi jelentésben.)
Sokatmondó, hogy egy szó mikor bukkan fel először írásban nyelvtörténeti forrásainkban.
A sallangról legkorábban 1608-as adatot közölnek főbb szótáraink: „sálangoc az ruhán”, de Szabó T. Attila szótörténeti tára már 1568-ból is idéz egy erdélyi adatot: „en attam esz leannak, egy aranyas sallangoth”. A XVII–XIX. századból számos alakváltozatra, hangalaki módosulásra találunk példát: csollong, sarang, sulláng, sarlang, sallong stb. Sajátos jelentésben, ’a szekerek oldalára erősített vaskarika’ értelemben kialakult egy „sallangó” változata is a szónak.
A sallang szó eredetéről többféle elmélet is napvilágot látott jeles nyelvtudósok tollából. Hangtani és jelentéstani okokból ma már egyértelműnek tűnik, hogy a kifejezés német, közelebbről bajor–osztrák eredetű, a ’rongy, foszlány, lecsüngő tárgy’ jelentésű „schlank” szóra vezethető vissza. A szó elején egy gyakori folyamat játszódott le: a magyar beszélők egy hang betoldásával feloldották a mássalhangzók torlódását, hasonlóan ahhoz, ahogy a scola – iskola vagy a brat – barát szavakban történt.
Ha végigkövetjük a szó felbukkanásait az elmúlt közel háromszáz évből, jól látható, hogy miként alakult ki és terjedt el fokozatosan az eredeti, konkrét jelentése mellett új, metaforikus használata ’fölösleges cifraság’ értelemben. A XIX. század elejéig ruha, süveg, lószerszám „sallangját” emlegetik a szövegek, majd az 1840-es évektől válik gyakoribbá elvont értelmű használata: a Regélő Pesti Divatlap például egy „zongorász” játékát úgy dicséri, hogy „neki efféle sallangokra nincs szüksége”. Egy 1848-as cikkben olvashatjuk: „mikor valódi szabadság helyett annak csak külszínével és sallangjaival bírtunk”. A „sallangmentes” kifejezést a XX. század elején kezdik használni az újságírók, és az 1920-as évektől terjed el igazán, meglepő módon különösen a hangulatos sporttudósításokban: „a sallangmentes, racionális játékmodort lelkesedéssel és küzdeni tudással párosítja”.
Az új jelentés terjedésével párhuzamosan egy másik folyamat is lezajlott szép csöndben az elmúlt évtizedekben (más kifejezésekhez hasonlóan): ahogy az életmód és a tárgyi kultúra is megváltozott, a szó korábbi, konkrét jelentése háttérbe szorult, elavult, sokak számára elfelejtődött.
