Szószostál

Míg anyagcserénk bemeneti oldala, a gasztronómia fennkölt társasági téma, addig a kimeneti vonatkozás tabu. 

Bélsár, ürülék, fekália, széklet. Jó társaságban e szavak puszta említése szokatlan és a jóérzésű olvasóban is megütközést kiváltó dolog. Milyen érdekes, hogy míg anyagcserénk bemeneti oldala, a gasztronómia fennkölt társasági téma, addig a kimeneti vonatkozás tabu.

Vajon mikor került át a dolog a legintimebb szféránkba? Aquincumi vízöblítéses közvécéjükben a rómaiak például egymás mellett, sorban ülve időztek és adomáztak, majd dolguk végeztével botra szerelt szivacsot használtak törlésre.

A szivacs öblítése rabszolga munkája volt, hát nem egy álomállás… A barokk korban francia hölgyek használtak olyan szószostálra hasonlító edényt, amelyet állítólag istentiszteleten a szoknyájuk rejtekében alkalmaztak vizelésre, csak hogy el ne veszítsék a prédikáció fonalát azzal, hogy kimennek. Aki pedig mégis megtette, az sem sokat vacakolt az alkalmas hely megkeresésével. Olyan szagok terjengtek, olyan egészségtelen közállapotok uralkodtak a közművesítetlen városokban évszázadokon át, hogy azt ma el sem tudjuk képzelni. Az sem véletlen, hogy Zsigmond, Mátyás és egy sor más királyunk is szívesebben időzött a visegrádi palotában – ahol hideg-meleg vezetékes vízzel ellátott fürdőszoba, vízöblítéses latrina és padlófűtés állt rendelkezésre –, mint a csatornázatlan, következésképp olykor messziről bűzlő székvárosban, Budán.

Jobbára nem gondolkodunk azon, mekkora civilizációs vívmány a vezetékes ivóvíz-szolgáltatás, a szennyvízcsatorna-hálózat, a szennyvíztisztítás. Megszoktuk, hogy van, és kész. Ma már nem csak az uralkodói hajlékok tartozéka a fürdőszoba meg a vécé, valamint a kultúremberi mivolt kritériuma a kifogástalan testi higiénia. Nem volt ez mindig így, és a harmadik világ országaiban még ma sem általános.

Budapest lakosságának még nyolcvan százaléka nélkülözte a fürdőszobát 1930-ban. Számukra a köztisztasági fürdők, közfürdők, valamint a dunai szabadfürdők jelentették a tisztálkodási lehetőséget. Az már magasabb komfortfokozatot jelentett, amikor a körfolyosós bérházak gangjainak végén voltak közös vécék, esetleg zuhanyzók, tehát volt alternatívája a napi tisztálkodást szolgáló lavórnak, a légy járta latrinának, az ágy alá – gyakran fedetlenül – betolt éjjeliedénynek.

Miután a XIX. században hétszer, majd a XX. század elején további két alkalommal ismétlődtek meg a kolerajárványok, ezek kikényszerítették a magyar főváros ivóvízzel való ellátását, csatornázását, pár évtizedes fáziskéséssel pedig szennyvíztisztító infrastruktúrájának kiépítését. Ma már természetesnek érezzük, de ne feledjük, a Budapesti Központi Szennyvíztisztító Telep 2010-es átadásáig a budai oldalon keletkező szennyvíz – Észak-Buda egy részét leszámítva – lényegében tisztítatlanul ömlött a Dunába, mi meg nyugodt szívvel fürdőztünk ebben a vízben Ráckevétől Bajáig.

E fejlődéstörténetet dolgozza fel az a kiemelkedően jól sikerült kiállítás, amely a Kiscelli Múzeumban tekinthető meg szeptember 26-ig Kloáka, kanális, klozet – kis dolgok és nagy változások, Budapest csatornázásának kultúrtörténete címmel.

Az egykori kolostorépület sok helyiségből álló pincerendszeréből a közelmúltban kialakított négyszáz négyzetméteres kiállítótereinél adekvátabb helyszínt nem is lehetett volna találni ilyen témájú tárlathoz. A kultúrtörténeti vonatkozásokat, a vizes helyiségek berendezéseinek, a budapesti szennyvízhálózat fejlődéstörténetét összefoglaló kiállítás tele van ötletesebbnél ötletesebb gegekkel. A kiállított tárgyak mellett vannak filmidézetek, számítógépes animációk és számítógépes trükkökkel megbolondított archív fotók, továbbá rengeteg magyarázó szöveg, hang- és képi anyag, vagyis szinte minden, ami a mai modern kiállítások eszköztárában létezik. A tárlatra a méretére tekintettel szükséges, de érdemes is rászánni az időt, mert amellett, hogy szórakoztató, olyan fontos, az életminőségünket alapjaiban meghatározó dolgokra mutat rá, amilyenekkel általában nem foglalkozunk, miután megnyomtuk a tartály öblítőgombját. Bezzeg, ha a hiányukkal szembesülünk…!

(Borítókép: A lakosság nyolcvan százaléka nélkülözte a fürdőszobát 1930-ban. Kis dolgok és nagy változások a Kiscelli Múzeum tárlatán. Fotó: Fáryné Szalatnyay Judit)