Hortobágyi pásztortalálkozón és főzőversenyen jártam, ahol harminc csapat főzött, majdnem mind szabad tűzön; de szabad kemencében készült töltött káposzta, és sütöttek kenyérlepényt is. A pásztorok szebbnél szebb szűrökben, az asszonyok helyi ruhákban s még a kisgyermekek is gatyában, csizmában, fekete kalapban díszelegtek.
Szerencsére hét ágra sütött a nyár végi nap Balmazújváros határában, melegedtek a kondérok, és boldogan hallgattam citera- és furulyazenét, a gyimesi muzsikát és főleg a helyi dallamokat – családok, hagyományőrzők, táncegyüttesek, népdalkörök, zenekarok főztek. Az örökös pásztorokat is megválasztották – s én távoli zsűritagként végigkóstoltam és értékeltem a pásztorételeket. Az alapanyagok mind Rózsa Péter barátom virágoskúti vágóhídjáról kerültek ki mint nagyszerű bioalapanyagok, s a csapatok hozzátették a magukét. Szürkemarha-, rackajuh-, mangalica-, ló- és szamárhús szerepelt a kondérokban, s készült a nevezetes slambuc is, amelyet jó Gvadányi urunk is megénekelt a peleskei nótárius Budára való utazásában. Én magam a bivaly húsából készített csodákat vártam: gulyást, pörköltet, lecsós pörköltet; elképzelhetetlenül nagyszerű ételeket, hisz a bivalyhús vetekszik a legjobb marháéval; porhanyósabb, izomrostjai közt kevesebb a zsírtartalom. De tartásmódja, ízvilága így is sajátságos.
Ó – hát a bivaly! A magyar házi bivaly, a csudás, lassú járású, időtlen megjelenésű ősállat; el is olvastam róla, amihez csak hozzáfértem. Eredetét, tartását, szokásait… írtam is róla, megszemléltem néhány bivalycsordát, láttam fejését, kóstoltam tejét, túróját, kiváló kemény sajtját, amelyet somlai boromhoz a legjobban illőnek tartok. Vagy negyedszázados alapélményem a kalotaszegi Magyarvalkóhoz köt; házigazdáim két bivalyukat, Kökényt és Bimbót reggelenként a sereghez csapták, hogy esténként várják hazatértét. Mint valami időtlen ragyogású emlék – s ha bizalmasan érdeklődő, mégis tartózkodó csapatukat látjuk több helyen is a Kárpát-karéjban, a régi honi táj élővilága jelenik meg előttünk.