Ha a világsajtóból a két hónapja tudatosult energiaválság ügyében akarunk tájékozódni, akkor attól függően, hogy ki mely országhoz tartozik, teljesen különböző válaszokat kapunk arra a kérdésre: mi állhat a válság mögött? A spanyol vagy francia lapok is mást tartanak fontosnak kiemelni, nem beszélve az orosz médiáról, csakúgy, mint az angolszász elemzők.
Másként látják Brüsszelben vagy a Távol-Keleten az okokat és a következményeket. Mit hámozhatunk ki ebből a véleménykavalkádból? Szinte az egész világon elszabadultak az árak, amelyet a polgároknak a gázért, a benzinért, a dízelért és az áramért kell fizetniük. Egyes helyeken horribilis összegeket kérnek el: van, ahol a drágulás a korábbinak ötszöröse, de van, ahol hússzorosa.
A szakértők abban egyetértenek, hogy emögött a koronavírus-járvány nyári enyhülése állhat, aminek hatására minden országban megkezdődött a gazdasági kilábalás. De egy csettintésre nem lehet ennyi energiát a sorban állók közé lökni, még akkor sem, ha ettől függhet egyes nemzetek gazdasági feltápászkodása. Közülük a legeltökéltebbek akár többszörösét is hajlandók megfizetni az eddigi árnak. A piac törvénye, a kereslet-kínálat elve uralkodik.
Az országok eközben egymásra mutogatnak, hogy bizony ő húzhat a legtöbbet az árrobbanásból. Európában még egy adag geopolitikai érv is hozzájárul ahhoz, amivel felelőst lehet keresni. A múlt heti uniós csúcsnak ugyan nem az volt a feladata, hogy a bűnösre rámutassanak, viszont a válság megoldásában sem jutottak előbbre. Azt megállapíthatjuk, hogy a földgáztározók telítettsége jelentősen alacsonyabb, mint a szokásos: kilencven százalék helyett inkább a hetvenhez közelítenek a mutatók.
A kertek alatt olyan hideg tél gyürkőzik, amely sohasem volt a földrészen — állítják a magukat frissiben meteorológussá képző huhogók. A politikusok is már előre reszketnek, de ők Tél tábornoktól félnek, az utcára tóduló fázós tömeg kiadhatja az útjukat. Madrid és Párizs egységes európai árszabályozásért kiált. Ez azonban nem találkozik a tagországok többségének véleményével, így a legjobban rászorulók fűtésszámláján igyekeznek valamit csökkenteni.
Lenne megoldás, csakhogy ez olyan zsenánt. Az eddig az Európai Unió által kiátkozott és lenézett orosz vezetéshez, a „putyini diktatúrához” kellene fordulni gáztöbbletért. Moszkva az idén húsz százalékkal több gázt szállított Nyugatra, és kész is kielégíteni minden megnövekedett igényt, hiszen eddig is az orosz gázexport nyolcvan százaléka Európába ment. Viszont van egy kérése: ha már a Balti-tenger fenekén húzódik egy cső egészen Németország északi részéig, az Északi Áramlat 2, akkor járuljanak hozzá, hogy azon küldjenek melegséget biztosító gázt. Brüsszelből hiába fürkészik az Atlanti-óceánt, hogy majd abból az irányból jön a cseppfolyósított gáz, arra bizony várhatnak, ugyanis Amerika először saját lakosságáról akar gondoskodni.
Valljuk be, a Kremlnek is tetszik ez a helyzet: a nagy elvektől felfuvalkodott Európai Unió — előbb vagy utóbb — úgyis engedni kényszerül, ha kapni akar még a didergető tél előtt egy kis gázt, mert közel és távol csak Oroszországra számíthat. Ezt az egész hercehurcát Brüsszel megspórolhatta volna, ha nem az ideológiáktól vezérelt külpolitikát folytat, hanem előrelátóan megpróbál kiegyensúlyozott diplomáciát vinni. De nem ez a helyzet.
Arra a kérdésre nem kaptunk választ, hogy a tagországok miért nem teletöltött gáztározókkal várják a telet. Ennek fő felelőse az Európai Bizottság alelnöke, Frans Timmermans, aki az unió klímapolitikájáért felel. A holland szocialista politikus és csapata gyanította, hogy ha minden rendesen folytatódik, tehát az európai emberek zöme ki tudja fizetni a villany- és gázszámláját, akkor soha nem fogják érezni a nyakukban lihegő klímakatasztrófát. Akár évtizedeken keresztül üzemeltetik a szén- és gázerőműveket, de hát akkor mi lesz az uniós célkitűzéssel, hogy Európának az évszázad közepére karbonsemlegesnek kell lennie?
A brüsszeli illetékesek előtt az a cél lebeg, hogy felgyorsítsák ezt a folyamatot, mielőbb bezárjanak számos szénerőművet, és áttérjenek a megújuló energiák használatára, mint a szél vagy a nap. Ám van, amikor nem fúj a szél, és van, amikor nem süt a nap. Az időjárás változó. Például ebben az évben különösen szélcsendes idő volt. Ekkor viszont a kieső energia pótlására a legmagasabb fokon kell működtetni a szén- és gázerőműveket, hogy kiegészítsék a meg nem termelt energiát.
Az utóbbi időben a megújuló energiák ára látványosan zuhant, viszont a megtermelt hálózati áram tárolására alkalmas technológia még mindig gyermekcipőben jár. Ez különösebben nem érdekli a Brüsszelben az íróasztal felett görnyedőket, az ő elképzelésük szerint az európai polgárok egy ideig majd mélyebben a zsebükbe nyúlnak, és máris megakadályozzuk a környezetet fenyegető armageddont.
Aki a klímakérdésekbe beleavatkozik, annak talán túl kellene lépnie Greta Thunberg lelkesítő beszédein. Úgy látszik, hogy Brüsszelben még ezen a szinten állnak. Az erőltetett és eszetlen zöldítés olyan károkat okozhat, hogy annak árát unokáink is fizetni fogják. Az átgondolatlan környezetvédelem is hozzájárult Európa fokozott gázkitettségéhez. Németország a példa erre, ahol az atomerőműveket fokozatosan bezárják, és helyette lignit-, jobb esetben gázerőművekre térnek át. Az energiapolitikában minden mindennel összefügg – a gazdaság, a szociálpolitika, sőt a hatalmi viszonyok is. Nem potyára akarja korlátozni az Egyesült Államok a palagázimporttal Nyugat-Európa kitettségét az orosz energiahordozóknak.
Aki ma az atomenergiát pártolja, a legolcsóbb, a környezetre a legkevésbé káros „tiszta energiát”, annak jobb körökben hallgass a neve. De korántsem lesz ez mindig így. Figyeljük meg Franciaországot, amely hamarosan az atomerőmű-pártiak élére áll, és még a környezetvédőkkel is elfogadtatja azt a nyilvánvaló tényt, hogy nem lehet zöldpolitikát folytatni az atom nélkül, mert legalább száz évvel visszavetjük a világot. A Föld másik felén, Ázsiában mintha nem agyalnának annyit a különböző ideológiákon.
Míg megy a végeláthatatlan európai egyeztetés arról, hogy miként fékezzük meg a növekvő energiaárakat, addig Kína a világhatalmi ellenfelével, Amerikával folytat előrehaladott tárgyalásokat hosszú távú palagázvételről. Bár a hatalmas ázsiai ország is azon van, hogy a környezetvédelemben is élre törjön, mégis előbbre helyezi a mindennapi megélhetést és a fokozatos fejlődést. Kína a valóságot szem előtt tartva 2060-ra tűzte ki a karbonsemlegesség dátumát. Ismerve az ázsiai embert ezt be is tartja.
Borítókép: Lignitbánya szélturbinákkal a németországi Grevenbroichnál. Hibrid megoldások? Fotó: Getty Images
