Budapest, Kőbánya, Cserkesz utca 39. A villaépület az előző századelőn alighanem tisztviselői lakásnak épült a környékbeli üzemek tőszomszédságában. A szocializmusban bölcsőde volt, név szerint a hetes számú, majd évekig üresen állt. Aztán negyedszázaddal ezelőtt jött Póka Egon, a hazai rockzene basszusgitáros-ikonja, és társaival megalapította itt az ország egyik legmenőbb zeneiskoláját.
A Kőbányai Zenei Stúdió a popszakma ikonikus képzőhelyévé vált. Fő vonzereje, hogy itt a „könnyű” műfaj legismertebb képviselői tanítanak énekelni, húros, ütő- és billentyűs, réz- és fafúvós hangszereken játszani. Ha az elmúlt huszonöt évben mesterként itt megforduló muzsikusok listáját nézzük, az lényegében sztárparádé. Mára hasonló benyomásunk van, amikor az itt végzettek hosszú névsorára tekintünk.
Mécsesek pislognak a kertkapu tövében. Huszonéves fiúk és lányok csoportja beszélget az utcán – csak itt szabad dohányozni –, miközben az épület felől a zeneiskolák jellegzetes zsivaja szűrődik ki az utcára. Az emeletről ismerős Jimi Hendrix-gitárfutam emelkedik ki a morajlásból, az alagsor felől gyakorló dobos játéka dübörög. Oldalt lépcső vezet a főbejárathoz, kétoldalt társalgó fiatalok sorfala közt jutunk be az épületbe, ahol tolongás fogad, így innen inkább az alagsori szobák felé vesszük az irányt – persze itt is ugyanez a helyzet. Ma mindenki egyszerre jelen van, aki nappalin vagy levelezőn itt tanul. Megragadja tekintetünket a híres rockzenészek alakjaival mennyezetig telepingált színes fal. A helyiségek egyikében dobfelszerelés, stúdiótechnika, a másikban fekete tokjukban falhoz támasztott gitárok sora. A fiatal arcokon átsuhan ugyan egy-egy baráti mosoly, de nincs az a szívből jövő derű, felhőtlen harsányság, mint amelyet egy éve láttunk, amikor még Póka Egont felkeresve jártunk itt.
Száműzött lovag
Az emeleti terasz felől próbálunk bejutni az épület legnagyobb helyiségébe – ez lehetett egykor a villa nappalija –, ahol több száz diák és tanár zsúfolódott össze. Az asztalon itt is mécsesek jelzik az összejövetel célját. Nem készültünk hosszú nekrológgal, ezt Egon se díjazná – kezdi a közös megemlékezést Hegyi György szövegírás- és rocktörténet-szaktanár, aki a beszédnél autentikusabb módját választja a mester felidézésének. Három számot hallgatunk meg, amelyek fémjelzik Póka Egon zenei pályafutását. Elsőként a Hobo Blues Band 1978-as klasszikusa, a 3:20-as blues csendül fel, amelynek zenetörténeti különlegessége, hogy a basszus mellett a gitárszólókat is Póka játszotta fel a lemezre. Utána a Vadászat című 1986-os dupla albumról a Száműzött lovag című szerzeménye, majd élete utolsó éveinek formációjától, a Póka Egon Experience-től csendül fel instrumentális szám. A zene hatására a tömeg lüktetni kezd a ritmusra. A megszólalók nem habosítják túl a retorikát, elhangzik néhány megható szó az emlékezetről és a hangfelvételek örökkévalóságáról, a magunk után hagyott nyomokról, sommázatként pedig, hogy „Póka Egon elvesztésével szegényebbek lettünk egy mesterrel, de gazdagabbak egy legendával”. A szavaknál valóban sokkal több az, ami Póka Egonról a jelenlévők szívében él, ez csakhamar ki is derül.