Budapest, Kőbánya, Cserkesz utca 39. A villaépület az előző századelőn alighanem tisztviselői lakásnak épült a környékbeli üzemek tőszomszédságában. A szocializmusban bölcsőde volt, név szerint a hetes számú, majd évekig üresen állt. Aztán negyedszázaddal ezelőtt jött Póka Egon, a hazai rockzene basszusgitáros-ikonja, és társaival megalapította itt az ország egyik legmenőbb zeneiskoláját.
A Kőbányai Zenei Stúdió a popszakma ikonikus képzőhelyévé vált. Fő vonzereje, hogy itt a „könnyű” műfaj legismertebb képviselői tanítanak énekelni, húros, ütő- és billentyűs, réz- és fafúvós hangszereken játszani. Ha az elmúlt huszonöt évben mesterként itt megforduló muzsikusok listáját nézzük, az lényegében sztárparádé. Mára hasonló benyomásunk van, amikor az itt végzettek hosszú névsorára tekintünk.
Mécsesek pislognak a kertkapu tövében. Huszonéves fiúk és lányok csoportja beszélget az utcán – csak itt szabad dohányozni –, miközben az épület felől a zeneiskolák jellegzetes zsivaja szűrődik ki az utcára. Az emeletről ismerős Jimi Hendrix-gitárfutam emelkedik ki a morajlásból, az alagsor felől gyakorló dobos játéka dübörög. Oldalt lépcső vezet a főbejárathoz, kétoldalt társalgó fiatalok sorfala közt jutunk be az épületbe, ahol tolongás fogad, így innen inkább az alagsori szobák felé vesszük az irányt – persze itt is ugyanez a helyzet. Ma mindenki egyszerre jelen van, aki nappalin vagy levelezőn itt tanul. Megragadja tekintetünket a híres rockzenészek alakjaival mennyezetig telepingált színes fal. A helyiségek egyikében dobfelszerelés, stúdiótechnika, a másikban fekete tokjukban falhoz támasztott gitárok sora. A fiatal arcokon átsuhan ugyan egy-egy baráti mosoly, de nincs az a szívből jövő derű, felhőtlen harsányság, mint amelyet egy éve láttunk, amikor még Póka Egont felkeresve jártunk itt.
Száműzött lovag
Az emeleti terasz felől próbálunk bejutni az épület legnagyobb helyiségébe – ez lehetett egykor a villa nappalija –, ahol több száz diák és tanár zsúfolódott össze. Az asztalon itt is mécsesek jelzik az összejövetel célját. Nem készültünk hosszú nekrológgal, ezt Egon se díjazná – kezdi a közös megemlékezést Hegyi György szövegírás- és rocktörténet-szaktanár, aki a beszédnél autentikusabb módját választja a mester felidézésének. Három számot hallgatunk meg, amelyek fémjelzik Póka Egon zenei pályafutását. Elsőként a Hobo Blues Band 1978-as klasszikusa, a 3:20-as blues csendül fel, amelynek zenetörténeti különlegessége, hogy a basszus mellett a gitárszólókat is Póka játszotta fel a lemezre. Utána a Vadászat című 1986-os dupla albumról a Száműzött lovag című szerzeménye, majd élete utolsó éveinek formációjától, a Póka Egon Experience-től csendül fel instrumentális szám. A zene hatására a tömeg lüktetni kezd a ritmusra. A megszólalók nem habosítják túl a retorikát, elhangzik néhány megható szó az emlékezetről és a hangfelvételek örökkévalóságáról, a magunk után hagyott nyomokról, sommázatként pedig, hogy „Póka Egon elvesztésével szegényebbek lettünk egy mesterrel, de gazdagabbak egy legendával”. A szavaknál valóban sokkal több az, ami Póka Egonról a jelenlévők szívében él, ez csakhamar ki is derül.
– Egon sem emberileg, sem tanárként nem pótolható – jelenti ki a neves gitáros, Maróthy Zoltán szakmai igazgatóhelyettes, aki az intézményalapítás óta tanítja a gitározást, és most vezetőként igyekszik pótolni Pókát. – Halála után nem tehetünk mást, mint hogy a szellemiségét visszük tovább. Hogy ez mit jelent? Ő nem diákként tekintett az itt tanulókra. Úgy volt vele, hogy aki arra adja a fejét, hogy profi zenész lesz, az kolléga, sőt egyfajta barát. Egon imádott tanítani. Az volt a szokása, hogy ha elment a folyosón, és rossz hangot hallott kiszűrődni, benyitott, elvette a hangszert, és megmutatta, hogyan szól jobban, megtanította, hogy milyen lelkülettel muzsikáljunk. Én nagyon sokat tanultam tőle a zenéről, alázatról, emberségről – tudjuk meg az Ossian, a Fahrenheit, a Kiss Forever Band, az East korábbi, Koncz Zsuzsa jelenlegi állandó gitárosától.
Előnyös deviancia
Ekkor mellénk ül és átveszi a szót Maróthytól Solti János, akit a Locomotiv GT dobosaként ismert meg a világ még a hetvenes években, aki a kilencvenes évektől a Hobo Blues Band és a Tátrai Band dobosa volt. Ő egy élő legenda. All-around zenészként közreműködött Kovács Kati, Zorán, Deák Bill Gyula, Földes László, Presser Gábor és Kaszás Attila szóló fellépéseinél, felvételeinél, és mellesleg begyűjtött számtalan díjat. Azt mondja, élete legjobb döntése az volt, amikor igent mondott Póka felkérésére, és eljött a zeneiskolába dobot oktatni.
Mialatt Solti Jánossal beszélgetünk a kerti padon, odabenn örömzenélés veszi kezdetét. A növendékekből álló zenekarok egymás után lépnek fel társaik előtt. Minden évfolyamnak több zenekara is van. Ide érettségi után, eltérő zenei felkészültséggel kerülnek a fiatalok, de még Póka Egon nyilatkozta, hogy a felvételinél egyáltalán nem a tudást nézik. Előfordul, hogy a diákok szinte zenei analfabétaként kezdik, nem ismerik a kottát, nem tudnak szolmizálni, de autodidakta módon valamennyire megtanultak zenélni. „Ez nálunk nem kizáró ok! Majd itt megtanulják a zenei írás-olvasást, ami egyébként is egyszerűbb, mint sokan gondolják. Sok diákunk más iskolában talán deviánsnak számítana, de itt ez akár előny is lehet.” Persze olyan is akad köztük, aki színpadképesen érkezik, már együttesben zenél, amit a tanárok lelkesen támogatnak. Alapelv ugyanis, hogy mindenki minél több helyen, minél több műfajban próbálja ki magát. Csak színpadon lehet megtanulni igazán, mit jelent muzsikusnak lenni.
Lesöpörve a pályáról
Az egyik csapat a Hej Joe!-ba, Hendrix keserédes bluesnótájába kezd. A tananyag része ez is, miként a zenetörténet legtöbb rock-, jazz- és slágerklasszikusa. Ezt az információt már Gyimesi László zenész, jogász, az intézményt működtető szervezetnek, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének alelnöke osztja meg velünk. Az iskolának kezdettől célja – mint mondja –, hogy olyan univerzálisan képzett zenészeket bocsásson ki a pályára, akik bármelyik könnyűzenei műfajban megállják a helyüket. A minőség a lényeg! Gyimesi László Póka Egont még a gimnáziumból ismerte, majd együtt katonáskodtak.
– A rendszerváltás után Egon barátommal beszélgettünk, és megállapítottuk, hogy a nyugati zenekarok komoly vetélytársaink lettek, miközben a magyar együttesek a közelükbe sem érnek technikailag és menedzselésben. Úgy láttuk, csak idő kérdése, hogy ha nem teszünk valamit a zenészképzésért, lesöpörnek minket a pályáról. Márpedig a képzés akkor jó, ha iskolaszerű, ha missziós szerepe van, és nem az üzletről szól. Egon 1990-től négy évig fideszes önkormányzati képviselő volt. Meggyőzte György István akkori polgármestert, a testület mögénk állt, ideadták az épületet, és azóta is változatlanul támogatják az iskolát, amely ma szakgimnáziumként huszonöt éves kor alatt ingyenes. A tanári kar eleinte a baráti körből való csupa megszállottból állt. Mindenki véresen komolyan vette a feladatot, a legtöbben éveken át tanítottak. Olyan nevek, mint Babos Gyula, Jávori Vilmos, Berki Tamás, Fogarasi János, Németh Gábor, Egri János, Hárs Viktor, Lattmann Béla, Szakcsi Lakatos Béla, László Attila, Fekete-Kovács Kornél, Halász János – és még hosszan sorolhatnám.
Mára a nagy öregek mellett számos egykori növendék tanít a zeneiskolában. Egyikük ifj. Tornóczky Ferenc, akinek már neves jazzgitáros édesapja is itt tanított:
– Póka Egont a második apámnak tekintem! Az utóbbi húsz évben az összes zenekarában, tehát a P. Mobilban, a Póka Egon Experience-ben, a Hobo és bandájában is én gitároztam. Először mint basszusgitár-korrepetitor tértem vissza Kőbányára, aztán gitártanár, zenekari tanár lettem, ma már a gitártanszéket vezetem. Bár nélküle is megy az élet tovább, én folyamatosan érzékelem Egon hiányát. Hiányzik az elképesztő rutin, az, hogy a zenében mindenről megmondta, mi honnan ered. Hogy jönnek-e a fiatalok? Rengetegen! Nagy a túljelentkezés, mert van a zenészpályában perspektíva. Legalábbis akik itt végeznek, el tudnak helyezkedni, meg tudnak élni. Olyan kiválóságok kerültek ki tőlünk, mint például Kaszás Péter dobos, Al Di Meola zenekarának állandó tagja vagy Kékkői Zalán gitáros, aki az év zenésze közönségdíjat nyerte el 2018-ban. Az élőzenére változatlanul nagy a közönségigény. Az más kérdés, hogy a popzene bulvárosodása miatt színvonal terén megfigyelhetők negatív változások. Ez ellen csak úgy lehet tenni, ha megmutatjuk: igenis lehet és van értelme igényes zenét csinálni. Aki meg akarja úszni kitartó gyakorlás nélkül, és olcsón akar sikerhez jutni, itt hamar rájön, hogy nem lehet. Egyszerűen így építettük fel a követelményrendszert. Ez itt nem sztárképző, hogy egyik ajtón bemegy valaki, három év múlva pedig kijön a másikon mint celeb.
Ekkor újra mellénk lép Maróthy Zoltán, oldalán Szabó András pop-rock énekessel, aki nem titkolja, hogy 2014-ben csak a pótfelvételin vették fel ide. Mára viszont már a Pink & the Panthers jazz-zenekarban énekel, emellett énektanár:
– Apám mellett Deák Bill-, HBB- és P. Mobil-számokon nőttem fel. Korán eldöntöttem, hogy zenével akarok foglalkozni. Csalódtam, amikor elsőre nem vettek fel, de csak azért is elmentem a gólyatáborba, ahol minden alkalmat megragadtam, hogy énekeljek. Felfigyeltek rám, alighanem konok elszántságomat értékelték, így a pótfelvételiről már nem küldtek el. Egont egyenes, szerethető embernek ismertem meg. Mindig kimondta, amit gondolt, és ha a kritikája bántott is, utóbb be kellett látnom: igaza volt. A minőséggel kapcsolatban javíthatatlan maximalista volt. Megtanultuk tőle, hogy senkiből sem lesz tökéletes zenész, de mindig törekedni kell rá, és közben az a legfontosabb, hogy együtt élvezzük a muzsikát.
(A borítóképen Póka Egon a Hobo Blues Band miskolci koncertjén, 1983-ban. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás)
