A napokban kerül a könyvesboltokba a Trianon és a revízió — Újságcikkek, tanulmányok, feljegyzések a népi íróktól (1920–1944) című kötet az Osiris Kiadó gondozásában. Péterfi Gábor, a kötet szerkesztője két évtizede kutatja a magyar népi mozgalom történetét, különösen a népiek magyar külpolitikára vonatkozó írásait.
A Trianonról szóló új könyv azt mutatja be, hogy a magyar népi mozgalom írói miként vélekedtek a békeszerződés okairól, illetve az 1938 és ’41 között bekövetkező revízióról, amelynek során az elszakított területek magyarságának egy része visszatérhetett az anyaországhoz. A kötetben szereplő újságcikkek, feljegyzések segítenek megérteni a kor hangulatának kettősségét: egyfelől a revízió feletti örömöt, másfelől a fokozódó német függés miatti aggodalmat.
A könyvben eddig nem közölt új források is szerepelnek, a Zilahy-hagyaték publikálása igazi kuriózum. 1940 márciusában Zilahy Lajos vendégeket – köztük Féja Gézát és Móricz Zsigmondot – hívott, s megkérte őket, hogy írják le a vendégkönyvben, mi a véleményük Európa és Magyarország várható sorsáról. A beírást 1943-ban megismételték…
A népi írók közül az első bécsi döntés (1938) körülményeiről, a felvidéki magyarok reakcióiról legtöbbször a lévai születésű Féja Géza számolt be a napisajtóban. Az októberi „tárgyalásos időszakról” még az anyaországból tudósít, majd a november 2-i határozatot követően a Magyarország napilap kiküldött tudósítójaként a helyszínről írja beszámolóit.
A Viharsarok szerzőjének tragikus élménye volt a történelmi Magyarország szétesése, szülőföldjének elszakítása Magyarországtól. Féja alsó- és középfokú tanulmányait egyaránt Léván végezte, ezt követően – a szlovák, illetve cseh nyelv ismeretének hiánya miatt – Magyarországon folytatta pályáját. 1920-ban trianoni menekültként kezdte meg budapesti egyetemi tanulmányait. Most az új Trianon-antológiából azt az írást közöljük, amely alig egy évvel az első bécsi döntést követően született.
Féja Géza: Levél Léváról
Magyarország, 1939. szeptember 6.
Most újra élvezem szülőföldemet, valahányszor visszatérek. Milyen jó szorongás és fájó aggodalmak nélkül járni utcáit és messzire nyúló környékét. Léva még a Kisalföld nyúlványa, szelíd dombsorok övezik, csak messze északon kéklenek a nagy hegyek ívei. Mint félig-meddig alföldi táj: ilyenkor aratás és szüret között szépül meg. Az enyhe hűvösség és a finom pára lehűti a por nyári tobzódását. A szőlődombokon már szellőztetik a pincéket, mossák a kádakat és szüreti edényeket s a régi borok szaga keveredik a dió, a szilva érett illatával. Mámorítók ilyenkor a dombok s a tücskök már boros, gyümölcsös ősz nótáikat húzzák.
Üzenetek a halottaknak
A temető dombon áll a város felett s egészen benőtték az öreg fák, olyan, mint valami szép, öreg vidéki kert. Sehol a városban nincs ilyen vegetáció, mint a temetőben, mely magasan a város felett hirdeti a halottak néma méltóságát. Családi sírkövünkön foszladozó, esőverte nemzetiszínű szalagot találok, s nemcsak itt más sírköveken is, akkor kötötték reájuk, midőn Léva ismét magyar lett, üzenetet vittek a halottaknak, hogy nyugodtan pihenhetnek, a fiúk visszaszerezték az apáktól kapott földet. Néma, finom, szép tisztelgés volt ez a cselekedet a halottak előtt; a kisebbségi sorban élt magyaroktól ilyen tiszta, nemes gesztusok telnek. Újabban sokat vitatkoztunk arról, hogy ki a magyar s mi a magyar? Az ilyen gesztusokra mondom szívesen, hogy ez az igazi magyarság, az ilyen nemes belső szárnycsapás.
Én is a halottakhoz tértem, ősök keresztlevelét szereztem be, de mélyebb utat is megtettem feléjük. Már Budapesten folyamatosan egy régi házra gondoltam, mely még abból a korból maradt, midőn Léva vár volt.
Kis szakajtó ezüstkoronákkal…
Egyemeletes szerény sárga ház, néhány finom díszítés a homlokán, melyet azonban csaknem elpusztított a restaurálás vandalizmusa. Kopott falépcső vezet az emeletre, a bolthajtásos szobákba — valamikor egy öreg nagynénémé volt, ő lakott benne. Remek cserépkemence volt az egyik szobában, a kemence padkáján pedig egy kis szakajtó tele kis ezüst koronákkal, úgy szórogatta őket, mintha búzaszemek lennének.
Kicsi kert is volt mellette, már amekkora egy várban lehet, mindig csodálkoztam, hogy mennyi virág termett benne. Persze valamikor a vár falai között ilyen kis kertekbe mentették az egész természetet. Még a mi nagy kertünkbe is innen hoztak palántát. Ezek a régi házak Léván rendre eltűntek. A csehek még a Balassa-kaput is lebontották s ízléstelen bérházat engedélyeztek helyébe.
Nem valami muzeista hév vonz ezekhez a régi házakhoz, hanem sokkal több. Ezekben a régi házakban egy régi város élt, polgárrá fejlődött kisnemesek városa. Léván a kisnemesség iparra vetette magát, a szomszédos Boriban pedig paraszt lett: nemesi öntudattal felruházott földművelő. Szép, puritán életet honosított meg ez a réteg, történelmi öntudatával példás városi önkormányzatot létesített. Céhek szigorú szervezete teremtette meg a társadalmi fegyelmet, maguk közül választottak városbírót, látogatták a lévai kisgimnáziumot, kultúrszomjukra sereg példát mondhatnék.
A kisebbségi sorban a régi Léva támadt fel újra. Nagyon közel kerültek egymáshoz az osztályok és az emberek. Parasztok, polgárok és munkások nagyon jól megfértek s egyek voltak a szenvedésben, a hűségben és a szívós munkában. Szeretem hinni, hogy az újabb nemzedékek ott folytatják majd, ahol a régi magyar vidéki város abbamaradt…
Szent István szobra
A Kálvária dombján áll, lassan száz esztendeje lesz, hogy vigyázza a várost. Mint a talpára vésett írás bizonyítja, a dédapám, Nemes Féja István emeltette. Az évszámot azonban a cseh időkben leverték róla. Bizonyára úgy gondolták: minek bizonyítsa, hogy már száz esztendővel ezelőtt is magyarul lélegzett itten minden. Nagyon szeretem ezt a szobrot: a mongolarcú Szent Istvánt, aki úgy áll, mint kapujában a gazda, kissé kényelmesen, mintha ajtófélfához támaszkodnék, de méltóságteljesen.
Úgy, ahogyan a nép elképzeli a királyt. Háttere a régi vár, alatta a „Hegyalja”, mely ma is csaknem olyan, mint a várélet korában. Az ősiség 48-ban kezdett virágozni. A 48-as történelmi lehelet volt az ő tavasza. Paraszttá s kisiparossá süllyedt kisnemesek és felszabaduló jobbágyok szabad magyar várost kezdtek építeni.
Nem törte meg őket Bach s nem bódította el 1867 hamis örömujjongása. 48 mellett továbbra is, midőn 48 kései sáfárjai eléggé méltatlannak mutatkoztak a nagy hagyomány viselésére. De a lévaiak nem feledték el a „48-as leheletet”. Az utódoknak, úgy érzem, nemcsak az ősiséghez kell visszazarándokolniok, hanem ehhez a 48-as lehelethez is. Ebből a leheletből nőhetett volna minden: a munka gőze s a nemzeti lélek tisztító vihara, boldogabb falu és igazabb magyar város. Sorsunk azonban a ’kiegyezés’ útjára fordult.
A régi város nem nőtt tovább, hanem porladni kezdett, omlásnak indult, s stílusosan, belső zagyvaságról árulkodó belső épületek foglalták el régi, egyszerű-nagyszerű házak helyét. A „Tabánc”, a parasztvárosrész pedig magára maradt, megtorpant, egykézni kezdett. A felszabadulás azonban megtaníthatott bennünket arra, hogy lehetséges az életet újra kezdeni. S a kor mámoros jelszavai helyett bizony érdemes az ősiséghez és a 48-as lehelethez visszatérnünk…
Borítókép: Idős férfi a lévai vár alsó kapujánál, 1939. Fotó: Fortepan/Konok Tamás
