Az elmúlt évtizedekben zsűrik, tervtanácsok sorát unatkoztam végig. Egyszer belém nyilallt a kérdés; itt ülök, de mit és kiket képviselek? Persze igyekszem a – szerintem – műszakilag legjobb és a formailag legszínvonalasabb megoldás mellé állni, de véleményemnek mi köze van a társadalomhoz? A korszellemet védem? Szó sincs róla! Nem az a kérdés, hogy a velem ellentétes véleményű kollégának van-e „igaza” – már ha e kifejezésnek egyáltalán értelme van –, hanem hogy lehet-e igaza a mi világunkban bármelyikünknek is. Hiszem, hogy az építészeti minőség felismerhető – és pártolandó –, de a konkrét épület esztétikai oldala korunk nyitott kérdése.
A XVIII. században nagy ötlet volt az a Johann Joachim Winckelmann ihlette gyakorlat, amely a történelmi korszakokat építészeti formáik alapján nevezte el és különböztette meg. Ha azt mondjuk, klasszikus, barokk, reneszánsz… művészeti alkotások jelennek meg képzeletünkben, korszakokra, alkotókra gondolunk. A népvándorlás bizonytalanul kezelt időszaka után az európai művészettörténet a romanika, gótika, reneszánsz, barokk korszakait különbözteti meg. Elődeink a francia forradalomig megélték létezésük formáit. Az építészeti formák „beszéltek”; bemutatták az építtetők társadalmi helyzetét, kapcsolatait, ideáit…
A XIX. század elejétől az addig egységes európai társadalom önálló tudatú közösségekre bomlott. A művészeti formák és elnevezéseik társadalmi osztály érvényességűek lettek, és már a polgári osztályhoz kötődtek. E folyamat a nemzetté válás befejezője. A nemzet választott formája már a nemzeten belüli domináns és öntudatos közösségek önkifejezésének függvénye lett. E folyamat felgyorsult; a társadalom töredezése folyamatos. Közeledvén korunkhoz a formák és elnevezéseik már rétegekhez és csoportokhoz kapcsolódnak, és mozgalmakká és irányzatokká degradálódtak.
A tudatosság versengővé tette az alkotókat. Felismerték, hogy a társadalmi léptékű művészi siker feltétele a társadalmi szintű támogatás. A társadalom differenciálódásával együtt ez az igény az ismertség szintjére süllyedt. Korunkban a művészi siker már hírverés függvénye. Megfelelő felvezetéssel bárkit hitelesíthetünk művészként, és bármit elfogadtathatunk művészi alkotásként. Egy új művész vagy egy új bitumenes szigetelőlemez piaci bevezetésének technikái lényegében azonosak. Az ismertség a siker mértéke lett. Így szakadtunk el a formától – értsünk ezen építészeti formát vagy tágabb értelemben kort kifejező formát. Mindez nem történhetett volna meg a közösségi érzés bomlása nélkül. A művészi alkotófolyamat végterméke emberi érzéseket kifejező komplex műből áru lett.
