Az elmúlt évtizedekben zsűrik, tervtanácsok sorát unatkoztam végig. Egyszer belém nyilallt a kérdés; itt ülök, de mit és kiket képviselek? Persze igyekszem a – szerintem – műszakilag legjobb és a formailag legszínvonalasabb megoldás mellé állni, de véleményemnek mi köze van a társadalomhoz? A korszellemet védem? Szó sincs róla! Nem az a kérdés, hogy a velem ellentétes véleményű kollégának van-e „igaza” – már ha e kifejezésnek egyáltalán értelme van –, hanem hogy lehet-e igaza a mi világunkban bármelyikünknek is. Hiszem, hogy az építészeti minőség felismerhető – és pártolandó –, de a konkrét épület esztétikai oldala korunk nyitott kérdése.
A XVIII. században nagy ötlet volt az a Johann Joachim Winckelmann ihlette gyakorlat, amely a történelmi korszakokat építészeti formáik alapján nevezte el és különböztette meg. Ha azt mondjuk, klasszikus, barokk, reneszánsz… művészeti alkotások jelennek meg képzeletünkben, korszakokra, alkotókra gondolunk. A népvándorlás bizonytalanul kezelt időszaka után az európai művészettörténet a romanika, gótika, reneszánsz, barokk korszakait különbözteti meg. Elődeink a francia forradalomig megélték létezésük formáit. Az építészeti formák „beszéltek”; bemutatták az építtetők társadalmi helyzetét, kapcsolatait, ideáit…
A XIX. század elejétől az addig egységes európai társadalom önálló tudatú közösségekre bomlott. A művészeti formák és elnevezéseik társadalmi osztály érvényességűek lettek, és már a polgári osztályhoz kötődtek. E folyamat a nemzetté válás befejezője. A nemzet választott formája már a nemzeten belüli domináns és öntudatos közösségek önkifejezésének függvénye lett. E folyamat felgyorsult; a társadalom töredezése folyamatos. Közeledvén korunkhoz a formák és elnevezéseik már rétegekhez és csoportokhoz kapcsolódnak, és mozgalmakká és irányzatokká degradálódtak.
A tudatosság versengővé tette az alkotókat. Felismerték, hogy a társadalmi léptékű művészi siker feltétele a társadalmi szintű támogatás. A társadalom differenciálódásával együtt ez az igény az ismertség szintjére süllyedt. Korunkban a művészi siker már hírverés függvénye. Megfelelő felvezetéssel bárkit hitelesíthetünk művészként, és bármit elfogadtathatunk művészi alkotásként. Egy új művész vagy egy új bitumenes szigetelőlemez piaci bevezetésének technikái lényegében azonosak. Az ismertség a siker mértéke lett. Így szakadtunk el a formától – értsünk ezen építészeti formát vagy tágabb értelemben kort kifejező formát. Mindez nem történhetett volna meg a közösségi érzés bomlása nélkül. A művészi alkotófolyamat végterméke emberi érzéseket kifejező komplex műből áru lett.
A világunkat tükröző, az emberi viszonyokat harmóniával-diszharmóniával bemutató, érzékeinkre ható, elgondolkodtató alkotás helyébe a kortársi művészetelmélet – valójában a műkereskedelem – a kifejtett üzenetet, a jelentést állítja. A verbális értékadás az elveszített kötődések helyébe virtuális vonatkozási pontokat állít. A műélvezet helyébe lépett az értékelés, amelynek alapja a már ismerttől való eltérés – azaz az időhöz való viszony. Az újdonság értékké vált, mert – teoretikusai szerint – a korábbinál használhatóbb válaszokat ad a társadalom kérdéseire. Az üzenetnek azonban csak addig van értéke – addig értékesíthető –, ameddig a jelentés aktuális. Ez már a pillanat világa.
Mi már e pillanatvilágban élünk. De mit jelent ez az építészetben?
Az építész mindig konkrét feladatot teljesít, és művészi eszközei által fontos presztízskifejező volt – és az ma is. A tervezés súlypontja a XX. században eltolódott a műszaki feladatok felé. Egy barokk vagy klasszicista épület alaprajzi és szerkezeti rendszere rutinfeladat volt akkor; az építőmester törhette a fejét a homlokzat szépségein. Az épületek rendszere lineáris volt és hierarchikus. A látogató akkor pontosan tudta, hol találja meg egy palotában a hatalmat; a piano nobile súlypontjában, az oszlopsoros portikusz mögött. Ma középületeink összetett rendszerei káoszt és bizonytalanságot tükröznek. Akkor az „öröklétnek” építkeztek, ma pillanatnyi egyezségeket kifejező építészeti provizóriumok világában élünk – ám korábban elképzelhetetlenül magas műszaki színvonalon.
Az alaprajzi rendszerek bonyolultságát és szellemességét a laikus nem értékelheti, hiszen nem ért hozzá, és nem is látja át. Hasonlóképpen rejtve maradnak az alapvető műszaki megoldások is. Amit az egyszerű szemlélő a mai házból lát, általában nem rokonszenves számára; egyszerű tömegek, sima üveg-, fém- és betonfelületek… Ezek a formák már nem közölnek semmit. Hogy korunk technikai szintjéből következnek – és abból is, hogy a „homlokzat” tervezése háttérbe szorult a műszaki feladatok mellett –, az esztétikai élményre vágyót nem vigasztalja. Így egy hétköznapi eklektikus épület vagy egy önmagában felesleges faszerkezet is örömet szerezhet, hiszen más, mint a mai átlag; segélykiáltás az uniformizálódó világban.
Az építtetői presztízst kifejező forma helyébe a műszaki megoldás színvonala lépett. Ebben az energiatakarékosságé a fő szerep, mert az erkölcsileg indokolható. Hiányzik azonban az életünkből a közös életérzésünket és ideáinkat kifejező építészeti forma. Érezzük, hogy ehhez már nem elég a hagyomány. A pillanatnyi üzeneten túllépő közös célok és értékek is kellenek. Vagyis kellenének… A korstílus közös értékrend kifejezése, és általa üzenhetjük a többieknek azt, ami leírva banálissá vagy hamissá válna. Ennek birtokában tudnánk, mi alapján döntünk egy tervtanácson.
Borítókép: Bérház homlokzatának részlete a budapesti Nagymező utcában. Segélykiáltás az egysíkúságban (Fotó: Bors/Móricz István)
