Sétálni, sétafikálni, kóricálni szinte mindenki szeret. Bárki szívesebben issza meg a reggeli kávéját azzal a tudattal, hogy aznap nem kell rohannia sehová, bevásárolni is mehet majd komótosan, tipegve, cammogva, csoszogva, minden egyes bokornál elidőzve, de semmi esetre sem loholva. Persze vannak kivételek. Jómagam is ismerek olyan személyt, aki mindenhová futólépésben, lihegve és leizzadva érkezik. Többnyire azért, mert későn indul el otthonról, ahol általában eltolja az időt piszlicsáré ügyekkel. Többek között lakáson belüli sétálgatással, ami az orvosa szerint jót tesz a szívének, bár az elméjének már nem annyira, hiszen ellustul tőle, veszít a lendületéből, a fiatalosságából.
Mindenképp figyelembe kell vennünk azt is, hol van lehetősége az embernek arra, hogy sétálgasson. Budapesten nem biztos, hogy szívesen bóklászik az eldugottabb parkokban vagy a nyolcadik kerületben, főként este egyedül. De egyébként sem, hiszen keveseknek van gusztusa ahhoz, hogy kerülgessék a mocskot, a kábult narkósokat, a tavalyi lomtalanításból visszamaradt hulladékot az utcán. Ám ahol nincs mocsok és nincs szemétkupac, ott sem lassíthatja lépteit, hiszen egy-kettő kinyírja egy száguldozó kerékpáros. A Duna-parti sétányok is elméletileg azért létesültek, hogy legyen hol andalogni, mégis állandó életveszélyben van a gyalogos a hiperaktív biciklisták miatt.
Egy közelmúltban készült reprezentatív felmérés – amely a 18–65 év közötti felnőtteket vette célba Irány a város! címmel – viszont kimutatta: a magyar lakosság harmada nem a Balaton partján vagy a Duna-kanyarban fekvő városokat, hanem a magyar fővárost kedveli leginkább. Mondjuk ilyen tekintetben nem kételkedem a kutatás eredményében. A zsúfolásig telt buszok, villamosok, metrók és a tömegközlekedési dugók is erről tanúskodnak. A felmérésből az is kiderült, hogy Budapest után a második legnépszerűbb hazai város Eger, míg a harmadik helyen három település osztozkodik: Pécs, Debrecen és Szeged. Mindhárom kapkodós nagyváros, ezért elhiszem, hogy a kutatásban részt vevők közül sokak indultak már el céltalanul kóricálni saját városukban. Mégsem elegen. A megkérdezettek 26 százaléka legalább egyszer egy héten sétál bele ebbe a „csapdába”. Azoknak a 24 százaléka viszont, akik sose vetemednek ilyesmire, arra hivatkozik, hogy értelmetlen ez a tevékenység. A sosem sétálók többsége állítólag 40–49 éves, alapfokú végzettségű és falun élő.
Ennél a megállapításnál azonban kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy aki a válaszokból ezt a következtetést vonta le, sosem mozdul ki a betontengerből, sosem kolbászolt még „le” vidékre. Az ugyan előfordulhat, hogy a falun élőnek mindössze nyolc elemije van, de ettől még sétálgat. Esőben, hóban, fagyban. Az első dolga reggel az, hogy elsétál kenyérért a boltba, majd a boltból átsétál a kocsmába, hogy megigyon egy kávét a komáival. A kávétól Mari nénihez sétál, aki már a kapuból hívogatja, jöjjön csak. Nemsokára Rózsika is megérkezik Mari nénihez, így innen már hárman sétálnak át Bözsikéhez, aki épp a fodrásznőtől sétálgat az orvosi rendelőhöz. Nem számít, megállítják, mert lényegbevágó dolgok történtek a faluban tegnap este óta. Mivel Rózsika nagyokat csodálkozik a hallottakon, Juliska is átslattyog hozzájuk a túloldalról. Közben a férfiak is végeznek a kocsmánál, így ők is a csoporthoz sétálnak. Kivéve Józsit, aki dolgozni megy, ezért elsétál a vasúthoz. Mindeközben a kisiskolások is besétálnak az iskolába. Mert falun rövidebbek, életszerűbbek a távok, lassabban múlik az idő, akad bőven belőle, lehet sétálni. Nem úgy, mint városon, ahol a negyvenes szülő hajnalig maximális sebességen pörög, majd műszak után kivonszolja magát a buszmegállóba, s amíg felfér a következő járatra, felsóhajt: de jót sétáltam így nap végén!
(A borítókép illusztráció. Fotó: Pixabay)
