Mindenki vadászik – állítja Radisics Milán, a Vadászok című természetfotó-kiállítás kurátora. Eredjünk hát a fotóművész nyomába az Erzsébet téren, ahol elkaphatunk néhány értékes pillanatot az Egy a Természettel Vadászati és Természeti Világkiállítás részeként látható szabadtéri tárlaton! Fedett helyszín, két oldalról átjárható konténer a kiállítási tér, amelynek szélvédett sarkában az ötven évvel ezelőtti vadászati kiállítás relikviái szerepelnek. Az egykori kalandok tárgyi emlékei mellett mai fotóművészeti alkotások, klasszikus természetfotók szembesítenek az élet törékenységével.
Radisics Milán a teleobjektíven keresztül lesi a tökéletes pillanatot. A pillanat feszültségét így mutatja be: figyelünk, várunk, eggyé válunk! A vad, a vadász és a fotóművész is a természet ölelésében vár. Vár a megfelelő pillanatra. Vadászik, de mind-mind másra. A vad a zsákmányra, a vadász a trófeára, a fényképész a tökéletes pillanatban a jó fényre, a kompozícióra. Bár a nézőpontok különbözőek, mégis van párhuzam. Az élmény és a természet közelsége. Mindannyian csendben ülünk, fülünket hegyezve, szemünket nagyra nyitva figyelünk, hogy mikor érkezik el a várva várt jelenet, amely mindent megváltoztat.
A legendás vadász, gróf Esterházy Móric (1881–1960) a puska csövén keresztül figyelte az alkalmas pillanatot. Nevét ma ökoturisztikai központ viseli, a kiállítás is megemlékezik róla, hogy a Vértes erdőgazdálkodásának és turizmusának történetében országos például szolgált, mert nagybirtokosként elsőként nyitotta meg uradalma területét a kirándulók előtt, és segítette a Csákvár környéki túraútvonalak fenntartását és karbantartását. Kortársa és vadásztársa, gróf Széchenyi Zsigmond naplójában örökítette meg a cserkészés, a vad belopásának mozzanatait: „Célozgatom. A magas fű félig eltakarja, nagy a távolság, a céltávcső hajszálkeresztje még ki-kitáncol a kosból… – Nem! – Még nem merem elhúzni a ravaszt. Még addig a következő kőcsoportig elmászom. Addig tán csak elengednek még… Ez is sikerül. Még most is lehetnek kétszázötvenre, de innét már egy tapodtat se mozdulhatok. A nagy kost most majdnem teljesen eltakarja a gaz, farral is áll, lehetetlen odalőni. De nem is kell tán sietnem. Mintha kissé megnyugodtak volna. A szél is mintha valamivel alkalmasabbra fordult volna… Hason fekszem, arcomnál a puska, várom, hogy a nagy kos kimutassa oldalát. Közben beszélek magamhoz: – Csak türelem. Nehogy elhamarkodd a dolgot. Ha már ennyire vagy, nehogy elszamárkodd. Van időd. Ráérsz. Fogalmuk sincs rólad. Várd meg, míg szép csendesen jár a lélegzeted. De mozdul a nagy kos… Lassan fellép a sziklapódiumra – oldalt fordul –, kiáll az őrtoronyra – mozdulatlan bronzszobor –, csak szügyén végigfutó hosszú, lompos szakállát libegteti a szél… – Na most…”
Utólag könnyű mindezt szépen leírni – morfondírozik a vadász, de hogy abban a pillanatban valóban gondolt-e őrtoronyra vagy bronzszoborra, azt maga sem tudja. Nem tartja valószínűnek, mert olyankor nincs idő ilyesmire. A fantázia csak utólag ér rá egy kis festegetésre.
Utólag – ezt az érzést Radisics Milán is jól ismerheti, miközben a vissza nem térő pillanat rögzítésére törekszik. Elkapni a látványt, ez ösztönzi a kiállításon szereplő magyar, amerikai, dán, német, angol, olasz, szerb és román fotóművészeket is, akiknek a közvetítésével rácsodálkozhatunk a természet törvényeire. A petecsomóban leső erdei békára, a legyet elkapó őzre, a fogai közt vadkacsával iszkoló rókára. Ember és természet kapcsolatára. Hogy egyetlen teremtett lény sem vonhatja ki magát a körforgásból!
Széchenyi Zsigmondnak azt a tanácsát is érdemes megfontolni, hogy nem csak vadászni és fényképezni lehet ám a természetben. Nem kell mindenáron lőni – vadat vagy akár képet –, azt a csövet, legyen bár puskáé vagy teleobjektívé, félre is lehet tenni. Bármikor elgyönyörködhetünk egy-egy hangyaállam csodálatos életében, egy-egy madár tarka tollazatában, születő hajnalok csillogásában, búcsúzó alkonyatok fénytengerében. Vadászként jegyezte le a gróf úr 1934-ben: nem okvetlenül szükséges, hogy nap nap után elefántot vagy oroszlánt kergessen. Látni viszont okvetlenül szükséges.
Mire tanít a természet? Arra, hogy nagyobb az embernél. Vadászt és természetfotóst tűrni, várni tanít, és belelátni titokzatos összefüggésekbe. Széchenyi leír egy megfejthetetlen esetet, amikor egyetlen vadnyom sem mutatkozott a sivatagban, mert félméteres varánusz felpuffadt teteme mérgezte a gödör mélyén feketéllő vizet. Másnap maguk is leástak, és szép tiszta vízre akadtak. „Tegnap ástuk a kutat, és még aznap éjjel látogatói akadtak. Ismeretlen távolból, a sárga homokóceán semmiségéből jöttek, sugáregyenesen, neki az alig látható vízgödörnek. Ittak, aztán ismét nekivágtak a homoknak. Nem láthatták a kútásást, szagát sem igen vehették a víznek, miféle mágnes vonzhatta ide őket?” Csodálatos – ámul el a teremtett világ titkain az író a Hengergő homok címmel megjelent naplójában.
A természetfotó-kiállításnak, az „Egy a természettel” mottónak is akkor van igazi értelme, ha az a világ megfigyelésére, kimozdulásra, erdei barangolásra, hegymászásra, kirándulásra ösztönzi a látogatót. Hiszen a természet megismerése önmagunk megismerése egyben.
(Vadászok – a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ kiállítása. Kurátor: Radisics Milán. Budapest, Erzsébet tér, ingyenesen megtekinthető október 14-ig a nap 24 órájában)
Borítókép: Peter M. Madsen (Dánia): Fácán – emlékezés a halálra
