Utólag könnyű mindezt szépen leírni – morfondírozik a vadász, de hogy abban a pillanatban valóban gondolt-e őrtoronyra vagy bronzszoborra, azt maga sem tudja. Nem tartja valószínűnek, mert olyankor nincs idő ilyesmire. A fantázia csak utólag ér rá egy kis festegetésre.
Utólag – ezt az érzést Radisics Milán is jól ismerheti, miközben a vissza nem térő pillanat rögzítésére törekszik. Elkapni a látványt, ez ösztönzi a kiállításon szereplő magyar, amerikai, dán, német, angol, olasz, szerb és román fotóművészeket is, akiknek a közvetítésével rácsodálkozhatunk a természet törvényeire. A petecsomóban leső erdei békára, a legyet elkapó őzre, a fogai közt vadkacsával iszkoló rókára. Ember és természet kapcsolatára. Hogy egyetlen teremtett lény sem vonhatja ki magát a körforgásból!
Széchenyi Zsigmondnak azt a tanácsát is érdemes megfontolni, hogy nem csak vadászni és fényképezni lehet ám a természetben. Nem kell mindenáron lőni – vadat vagy akár képet –, azt a csövet, legyen bár puskáé vagy teleobjektívé, félre is lehet tenni. Bármikor elgyönyörködhetünk egy-egy hangyaállam csodálatos életében, egy-egy madár tarka tollazatában, születő hajnalok csillogásában, búcsúzó alkonyatok fénytengerében. Vadászként jegyezte le a gróf úr 1934-ben: nem okvetlenül szükséges, hogy nap nap után elefántot vagy oroszlánt kergessen. Látni viszont okvetlenül szükséges.
