Otthonosan mozogtam, határozott voltam, ez tetszett nekik. Átvettek. Azonnal beléptem a kommunista pártba, ezzel le volt tudva a múlt átkos öröksége – ahogy ezt manapság mondják. Csinos, galambszürke egyenruhánk volt, a tányérsapkát kalász koszorúban vörös csillag díszítette. De ekkor már negyvenhatot írtunk, egyesítették a fővárosi és vidéki szervezetet, megalakult az ÁVO. Aki a radikális átalakítást megcsinálta, nem volt más, mint Kádár János. Igen, Kádár apánk nem gatyázott: amint belügyminiszter lett Rákosi alatt, hatósággá szervezte az államvédelmet, és közvetlen pártirányítás alá vonta. Megkönnyebbültünk. Attól kezdve csak a feladatra koncentráltunk.
Engem beírattak a Dzerzsinszkij Akadémia pesti tagozatára. Nappal munka, este tanulás – nem unatkoztam. Azt tanították, hogy gyűlöld az osztályellenséget, bízz a bajtársakban és magadban, mert a párt ökle vagy. Eleinte terepmunkára osztottak be, házkutatások, letartóztatások, események biztosítása. Bekapcsoltak minket a suttogó propagandába. Azt terjesztettük, hogy az árak elszabadulásáért a feketézők és a kisgazdák a felelősek. Elégedettek voltak velem, hamarosan előléptettek. Vallató tiszt lettem.
Volt-e testi fenyítés, lelki kényszer? Egy ilyen beosztásban ez óhatatlan. Aki nem bírja, írjon inkább lányregényeket. Én feleslegesen soha nem keménykedtem, mindig csak célszerűen. A módszereket az Akadémián sajátítottuk el, mondhatom, bevált mindegyik.
Bevallom, kissé megzavart, mikor pártfejeseket kezdtek behozni, és őket vallattuk. Aznap nem voltam szolgálatban, mikor a Princz brigád a nagyhatalmú Szűcs ezredest hallgatta ki. Suttogták a kollégák, hogy túlkapás történhetett, vagy talán Szűcs volt gyönge fájú, mert nem jött ki élve a vallató szobából. A páncélszekrényében aztán több millió forint készpénzt és ékszert találtak. Szóval nem véletlenül volt a vendégünk. Megírta a Szabad Nép is, hogy mekkora áruló.
Az Andrássy út 60. mellett a Belgrád rakpart 5.-ben működő pincebörtönt is nekünk kellett ellátni. Erős napokon pendlizett az ember a két intézmény között. Rengeteget dolgoztunk, de a fiatal szervezet sokat elbír.
Képzeljék, egy ideig együtt szolgáltam Komlós Jánossal. Tudják, az a jópofa kopasz ember a tévéből. A humorista. Nagy fejes lett civilben, a Mikroszkóp Színpad igazgatója. Egyszer összefutottunk, de átnézett rajtam. Mikor még munkatársak voltunk, nem láttam olyan viccesnek, érdekes, hogy mekkora karriert csinált.
Ötvenhatban azért tele volt a gatya, de amint lecsöngtek a fegyveres harcok, hamar kiderült, hogy továbbra is szükség lesz ránk. Meg kellett jelenni egy felülvizságáló bizottság előtt, de mikor láttam, hogy Jóska vezeti az Akadémiáról, már tudtam, hogy nem lesz baj. Jött a konszolidáció, kellettek a jó szakemberek a III/III-as csoportfőnökségre a Belügybe. Nyugisabb munkakör volt, mint a hőskorban. Fedett tartótisztként szolgáltam, majd betanítottam az újakat. Elketyegett a rendszerváltozásig. Akkor kértem a korkedvezményes nyugdíjazásomat. Elég volt negyvennégy év szolgálat. A bajtársak rendeztek egy vacsorát, még zenészeket is hívtak. Szépen búcsúztattak.
*
Felismerem, ő az! A baromarcú. Rettegtünk tőle. Megvetette az izmos lábait, aztán elkezdte rugdosni a vesémet. Röhögve mondta, a tenyeremből etetlek, és marék sót nyomott a számba. Általában éjjel jöttek értem, sosem aludtam két óránál többet.
Most mit kezdjek ezzel a fényképpel? Jelentsem fel, annyi év után? Hogyan bizonyítsam be, hogy mit művelt velem? Kilencvenben reméltük, hogy lesz igazságtétel. Vagy legalább a névsorát nyilvánosságra hozzák az ilyeneknek. A Zétényi–Takács-féle elszámoltatási törvényt az első ciklusban elmeszelte az Alkotmánybíróság, aztán elaludt az ügy. Tudok néhány kutatót, fiatal riportert, akik foglalkoznak az enyémhez hasonló történetekkel, de igazságot szolgáltatni egyik se tud.
Borítókép: MÁVAG Mozdony- és Gépgyár, 1949. április 25. A gyár dolgozói által a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának (BM ÁVH) adományozott csapatzászló átadásakor az állomány eskütétele (Fotó: Fortepan)
