A változás pillanata

„Tanárnőnk mindig kellő eréllyel képviselte nézeteit a világtörténelemről. A vasvillatekintet csak egyszer homályosodott el, amikor az 56-os szabadságharc ecsetelésébe fogott.”

Szavai alapján Budapest utcáin karóba húzásra és kerékbetörésre alkalmas kéziszerszámokkal felszerelt fasiszta csőcseléket vizionálhatott a gyanútlan hallgató, nyilas karszalaggal, vériváshoz lecsiszolt metszőfogakkal, akik hithű kommunista mártírokra vadásznak. 

A gyanútlan versenyzők ezt a verziót nyilván készpénznek vették, mi néhányan azonban, akik otthon, családi történetek révén finoman szólva is más képzetekkel bírtunk 56-ról, erősen elcsodálkoztunk ennek a durva ecsetvonásokkal felvázolt alternatívának hallatán, s a magam részéről némi rosszallással vettem tudomásul, hogy a tanárnő Asimov, Lem és Bradbury babérjaira tör, vagy sokkal inkább Philip K. Dick és Harry Turtledove babérjaira, bár kétlem, hogy ismerte volna ezeknek az elvtársaknak nevét vagy az alternatív történelem fogalmát.

Az a bizonyos pillanat egyébként törifakton történt.

Akadt köztünk néhány versenyző, aki kimondottan történelemből kívánt érettségizni és felvételizni. Számomra nem sok más lehetőség kínálkozott, a reáltárgyakkal hosszú, eredménytelen állóháborúba bonyolódtam, amihez képest az első világégés lövészárokharca vasárnap délutáni dzsemborinak tekinthető.

Szóval az úgy volt, hogy egy faktos órán átismételtük a munkásmozgalom történetét. Akkor ez még tétel volt, elég komolyan vették, csak hát mondom, Gorbi és Jacko korában Marx és Engels tanai finoman szólva anakronisztikusnak tűntek, főként, hogy körülöttünk minden arra utalt, hogy a kapitalista világ keresztbe lenyelte a szocialista világot, és atomháború nélkül kényszerítette térdre, de nagyon.

Tanárnőnk minderről nem óhajtott tudomást venni, mélyen és rendíthetetlenül hitt az eszme végső győzelmében, és többször is felhívta a figyelmünket, hogy a párt éberségét nem lehet kijátszani, és hogy jobban tesszük, ha nem dőlünk be a Nyugat felelőtlen ígérgetéseinek. Mondjuk utóbbiról volt némi fogalmunk, mégiscsak magunkra hagytak minket 56-ban.

Szóval ismételvén a munkásmozgalom történetének visszafogottan izgalmas részleteit a tanárnő kénytelen-kelletlen felfigyelt arra, hogy néhányunk nem kellő lelkesedéssel és még csekélyebb figyelemmel kíséri a munkásosztály szakadatlan és igazságos harcának alakulását.

És ezt erősen zokon vette. Utólag azt gondolom, sokévnyi frusztráció tört ki belőle. Csak nézett minket döbbenten, vádlón, és egyik pillanatról a másikra könnyekre fakadt.

Az életben először láttuk sérülékenynek. Kellemetlen pillanatok voltak. Néhány versenyzőtársunk csak most figyelt fel, hogy valami gáz van, és nem is értette, mi történt. Mi tudtuk. Az ember tizenévesen már tud nagyon cinikus képet vágni, tud nagyon gúnyosan vigyorogni, tud úgy összesúgni a másikkal, hogy abból egyértelművé váljon, mit gondol erről az egész hóbelevancról.

A tanárnő megtörölte az arcát, kihúzta magát.

„Azt hiszitek, mindent tudtok? – kérdezte. – Azt hiszitek, az jobb lesz, ami most következik? Hát tévedtek!”

Mi, a cinikus pillantásokkal, hitetlenkedő sutyorgással manipuláló „bűnösök” egyrészt úgy gondoltuk, hogy mindent tudunk (ebben tévedtünk), és hogy igenis jobb lesz az, ami következik (ebben igazunk lett, még ha sokan nem is így élték ezt meg). A tanárnő szemében most először parázslott fel a vád emésztő tüze. És akkor azt mondta:

„Nézzetek szét magatok között! A munkáshatalom adott nektek lehetőséget! A munkáshatalom emelt ki benneteket a paraszti sorból! A munkáshatalomnak köszönhetően van szép, tiszta otthonotok, és vár rátok egy igazságos társadalom!”

A szép, tiszta otthonnál kicsit megakadtunk, mert saját szobánkra ez semmiképpen nem volt jellemző, még a gyanútlan versenyzők esetében sem. És akkor a tanárnő betetőzte egy olyan mondattal szónoklatát, amelyet talán hanyagolhatott volna:

„Nézzetek magatokba, hol lennétek ti a munkáshatalom nélkül?”

Magunkba néztünk. Aztán egymásra.

Tomi, a harmadik nemzedék óta polgári, ügyvédi család csemetéje. Tőlük városi házat, nyaralót, földeket vett el a proletárdiktatúra. Laci, a dzsentriivadék. Tőlük erdőket, gyümölcsösöket és egy külvárosi kiskocsmát. Dávid, akinek a családjától villát, gyárat, házat. 

Nándi, akinek ludovikás tiszt nagyapja miatt szülei nem tanulhattak tovább, a munkás-paraszt hatalom úgy találta jónak, hogy segédmunkából gebedjenek meg. Nóri, akinek tényleg proli felmenői voltak, de akinek szocdem érzelmű nagyapját ruszki tank taposta el 56-ban egy éjszaka, amikor az elvtársak behívták őket, hogy védjenek meg magunktól minket.

És én… Se városi ház, se villa, se gyár. Igazából nem róhattam fel ilyesmit a munkás-paraszt hatalomnak. Mást viszont igen. Sok mindent. Ez volt az a pillanat, amikor mindez nyilvánvalóan tudatosult bennünk. És valószínűleg a tanárnőben is. Végignézett rajtunk, egyenként, és hasonló következtetésre juthatott. Csöndben becsukta a naplóját, a jegyzeteit, és kiment a teremből.

Nem volt több törifaktunk. A munkásmozgalom története azon a napon számunkra véget ért.

Borítókép: Pexels