A társadalomtudomány nehéz tudományág. Nem olyan egzakt, mint a matematika, nem olyan látványos, mint az orvostudomány, nem olyan elvont, mint a bölcsészet és nem olyan kreatív, mint a művészettudomány. Mégsem véletlen, hogy jogásznemzet a magyar, a társadalomtudományi szakok rendre vezetik az egyetemi jelentkezési listákat.
Doktori képzésre sem kevesen felvételiznek minden évben. Elvileg közülük csak a legjobbak, legtöbbet tudók, legtalpraesettebbek kerülhetnek be az egyetemi oktatás csúcsának tekintett doktori iskolákba. Éppen ezért ad némi aggodalomra okot a tény, hogy bizonyos doktoranduszok úgy sétálnak a hétköznapi világban, és persze kutatják is azt, mintha nem benne élnének.
Történt, hogy Magyarország egyik neves egyetemének doktori iskolájában éppen órára készültek a jövendő kutatók. A tetőtéri tanteremben sok levegő nem akadt, így felmerült, milyen jó lenne ablakot nyitni.
Tény, hogy az egyetem valószínűleg igyekezett minél inkább spórolni a nyílászárók cseréje során, mivel a magasan fekvő tetőablakból a legolcsóbb verziót vásárolták meg. Ennek jellegzetessége, hogy csak felül nyitható a speciális kilincs buktatása révén. Egy magasra helyezett tetőablak esetén ez messze nem kényelmes, de nem is kivitelezhetetlen feladat.
Az ifjú doktoranduszok azonban megijedtek a kihívástól, némelyikük nem is tudta értelmezni a furcsa nyitószerkezet működését. Egyikük végül megelégelte a parttalan gondolkodást, felállt a pad tetejére, ám látta, hogy még mindig alacsony a kilincshez. Semmi gond, feltette székét is a padra, felmászott, és láss csodát, kinyitotta az ablakot.
Majd megtette ezt az összessel. A többiek döbbenten álltak eme műszaki teljesítmény előtt, egyiküktől annyi megjegyzésre futotta, hogy „ez milyen veszélyesnek tűnik”. Addig már nem jutottak el gondolatban, hogy esetleg meg lehetne fogni az asztalra tett széket, ezáltal minimalizálva a leesés veszélyét. Persze lehet, hogy egyesek számára ez a cél.
Egy másik történet szereplői szintén ablakot szerettek volna nyitni, ami azonban közel két méteren kezdődött, így itt is magasításra volt szükség a kilincs elérése érdekében. Mikor az egyik kollegina feltornázta magát a kilincs közelébe, az épp belépő doktorandusz elkurjantotta magát: „A földszinten vagyunk!” Az értetlen pillantásokra válaszul hozzátette, „hát azt gondoltam, ha már ugrani akar, magasabbról tegye”.
Értem én, hogy a társadalomtudomány a társadalom működését kívánja körbejárni, és ehhez nem feltétlenül szükséges a műszaki ismeretek széles tárháza. Azonban jó lenne nem áthágni a társadalmi érintkezés normáit – ha már társadalomtudományról van szó. Az udvariasság ugyanis azt diktálná, hogy az illető úr felajánlja a hölgynek, hogy segít az ablaknyitásban, ahelyett, hogy nyilvánosan öngyilkossági hajlamait firtatná.
A hasonló ellentmondások miatt gyakori elképzelés a tudósokról, hogy elefántcsonttornyukban ülve elfelejtkeznek a való életről. Pedig a tudós életcélja valójában az, hogy megmutassa, munkásságának tudományos, társadalmi és gazdasági hatása is van. Ha vizsgálódása öncélúvá válik, akkor fordulhat elő, hogy a szakemberek elnéző mosollyal legyintenek, hogy a kutatás bár nagyon érdekes, de semmi köze a valósághoz. Valahogy úgy, mint a veszélyesség megállapításának az ablak kinyitásához.
Borítókép: Flickr
