Megmentett tentanyaló

Százhuszonöt éve, 1896. november 1-jén hunyt el Degré Alajos­ író, országgyűlési képviselő, egyike a márciusi ifjaknak.

Az ágyufedezetnél a Lehel-huszárok váltottak fel, én pedig parancsot kaptam a balszárnyon levő másik századunkkal egyesülni. Nem sokára rá nekünk s két osztály Bocskay-huszárnak, rohamot kellett intézni az ellenséges jobb szárny ellen, mely hosszu vonal kozákokból állt. Már ügetésben haladtunk, mikor a kozákok kétfelé válva, futásnak eredtek.

Ekkor: „rajta! rajta!” vezényeltem, a legénység is látván a futó sereget, eget verő „rajta!” kiáltással vágtatott előre. Most láttuk, hogy a kozákság futamodása csak csel volt, mert mögötte mint kőfal állt egy világos kék egyenruhás huszár ezred, és dzsidások.

Nem vettük észre, hogy e csel és túlerő láttára a Bocskay-huszárok megfordultak, részünkről már lovat és embert visszatartani lehetlenség volt. Vakon belevágtattunk.

És ez volt az egész hadjáratban a legnevezetesb roham, a mennyiben a lovas-roham négy-öt percznél tovább nem igen tart, ezalatt egyik vagy másik fél összezavarodik s elhagyja a tért. E rohamban a küzdés félórán túl tartott.

Bámulatos volt a csornai lovas-roham is, midőn az Olaszországból megérkezett Császár-dzsidás ezred, az osztrák hadsereg leghiresb lovassága kikérte magának, hogy a Nádor-huszárok ellen őt bocsássák, s a ló szügyéig érő buzában lépést mentek egymás ellen. Dessewffy­ Dénes oly pikaszúrást kapott, mely a hasán ment be, s hátul jött ki. Az mentette meg a haláltól, hogy 36 óra óta nem evett. Sréter Lajos őrnagy is oly sebet kapott, melyet halála órájáig fájlalt. Négyszer visszaverték a Nádor-huszárok a dzsidásokat, kik ötödször is sorakoztak megmérkőzni. Ezen ötödik összeütközésnél mindkét részről az osztályokat már altisztek vezényelték, mert valamennyi főtiszt a földön volt. Goncz dzsidás őrnagy foglyul esett. A magyar tiszt nemes lelkületét jellemzi, hogy mikor a nép a fogoly őrnagyot agyon akarta verni, a huszár tisztek, kik az imént még elkeseredve verekedtek ellene, saját ruháikba öltöztetve szöktették meg. De különben a közvitézek is mindég nemesen viselték magokat a lefegyverzettek iránt. Mikor huszárok, az elkeseredett magyar köz­ségeken át betörő horvát foglyokat kisértek, s a nép „agyon kell verni!” kiáltással rohanta meg, a huszárok védték a foglyokat, a felizgatott tömegeknek azt mondván: „fogjatok magatoknak atyafiak! van ott sok, a honnan ezeket hozzuk.”

Az ötödik összeütközés után egy dzsidás osztályból 26 harczképes egyén maradt. Ezt később maga Goncz dzsidás őrnagy állitotta. Rendkivüli és véres attaque volt, de nem oly tartós, nem oly szokatlan s tán nem is egészen annyira öldöklő, mint ez a turai.

A mint ráütöttünk az oroszokra, egy-két percz alatt be voltunk keritve. Iszonyu küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni utolsó emberig, vagy megadni magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki diszben, mellén a másodrendü érdemkereszttel, s mert a veres attilát meg a keresztet látták a muszkák, később állitották, hogy az a püspök, a ki velünk attaquirozott, roppant vitéz volt. Oldalánál küzdött két segéde: Dessewffy Gyula és báró Luzsénszky. Itt egy oly mesés dolog történt, hogy le se merném irni, ha Dessewffy Gyula nem élne, s rá mint tanura nem hivatkozhatnám. Luzsénszky jobb kezével egy lefegyverzett oroszt tartott, baljával természetesen a kantárt. Egyszerre látja, hogy egy muszka hátulról csapást mér Dessewffy­ tábornokra, ideje nem volt se gondolkozni, se cselekedni, mint a villám feláll a nyeregben, tábornoka felé hajlik s fejével fogta fel a vágást. Mély és veszélyes sebet kapott. Kardom, melyet Teleki Sándortól a márcziusi napokban kaptam, eltörött, lovam két pikaszúrás alatt összeesett, magam is már két sebből véreztem. Most láttam végórámat, egy orosz huszártiszt két lépésről pisztolyt szegzett rám. A csodálatos erejü Apagyi főhadnagy ebben a pillanatban oda sujt tenyérnyi széles kardjával s az orosz tiszt karja pisztolyostól a földre esik. Megmentette tentanyaló feljebbvalóját. Mindez, mondom, tartott félóráig. Végre a középből egy osztály lengyel dzsidás, s egy ezred huszár jött segélyünkre s szerencsésen kivágott; a tér el volt lepve holtakkal, haldoklókkal és sebesültekkel. Orosz legalább is három annyi; hiába, a sokból több telt.

Engem Péchy Tamás házelnök öcscse segitett fel egy elfogott lóra, s nehányad magával, ágyugolyók közt, beszállitott Nagy-Kátán a paplakba, hol Mészáros és Perczel jelenlétében sebeimet azonnal bekötözték. Sponner káplán, ki jelenleg váczi kanonok, jószivűleg ápolt egész estén és éjen át.

Az osztályban s a tábor nagy részében ismerőim közt elterjedt a hir, hogy elestem. Másnap tehát, mikor sebeimet ujra bekötözték s kocsira tettek, hogy Abonyba s onnan tovább Aradra szállitsanak gyógyitás végett, elébb a táborba vitettem magamat. Könyekre fakadtam, mikor az a derék legénység, mely tegnap oly hősiesen harczolt, kocsimat körülvette, s az őszinte öröm egyszerü szavaival üdvözölt. Mély megindulással szoritottam mindenikkel kezet, s érzékenyen búcsuztam el. Oly leverő s fájdalmas érzés vett rajtam erőt, hogy Abonyig egyben sirtam.

Az ütközetben osztályunk valamennyi tisztje, még az önkényt harczoló Pálinkás őrnagy is megsebesült; elesett öt altiszt, egy trombitás, s több mint harmada az osztálynak, nem számitva a könnyebben sebesülteket.

[…]

Ily állapotban érkeztem Aradra.

Nővérem és sógorom mély gyászban fogadott. Jó édes anyámat egy óra előtt temették el.

Ritka jóságú s legfeláldozóbb anya volt.

[…] Boldogult jó anyámat katonai diszszel temették, Vetter tábornok azt mondta: „Oly anya, kinek három fia van, s mindhárom a csatatéren küzd, megérdemli tiszteletünket.”

(Degré Alajos: Visszaemlékezéseim, 1884)

Százhuszonöt éve, 1896. november 1-jén hunyt el Degré Alajos­ író, országgyűlési képviselő, egyike a márciusi ifjaknak.