Az ötödik összeütközés után egy dzsidás osztályból 26 harczképes egyén maradt. Ezt később maga Goncz dzsidás őrnagy állitotta. Rendkivüli és véres attaque volt, de nem oly tartós, nem oly szokatlan s tán nem is egészen annyira öldöklő, mint ez a turai.
A mint ráütöttünk az oroszokra, egy-két percz alatt be voltunk keritve. Iszonyu küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni utolsó emberig, vagy megadni magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki diszben, mellén a másodrendü érdemkereszttel, s mert a veres attilát meg a keresztet látták a muszkák, később állitották, hogy az a püspök, a ki velünk attaquirozott, roppant vitéz volt. Oldalánál küzdött két segéde: Dessewffy Gyula és báró Luzsénszky. Itt egy oly mesés dolog történt, hogy le se merném irni, ha Dessewffy Gyula nem élne, s rá mint tanura nem hivatkozhatnám. Luzsénszky jobb kezével egy lefegyverzett oroszt tartott, baljával természetesen a kantárt. Egyszerre látja, hogy egy muszka hátulról csapást mér Dessewffy tábornokra, ideje nem volt se gondolkozni, se cselekedni, mint a villám feláll a nyeregben, tábornoka felé hajlik s fejével fogta fel a vágást. Mély és veszélyes sebet kapott. Kardom, melyet Teleki Sándortól a márcziusi napokban kaptam, eltörött, lovam két pikaszúrás alatt összeesett, magam is már két sebből véreztem. Most láttam végórámat, egy orosz huszártiszt két lépésről pisztolyt szegzett rám. A csodálatos erejü Apagyi főhadnagy ebben a pillanatban oda sujt tenyérnyi széles kardjával s az orosz tiszt karja pisztolyostól a földre esik. Megmentette tentanyaló feljebbvalóját. Mindez, mondom, tartott félóráig. Végre a középből egy osztály lengyel dzsidás, s egy ezred huszár jött segélyünkre s szerencsésen kivágott; a tér el volt lepve holtakkal, haldoklókkal és sebesültekkel. Orosz legalább is három annyi; hiába, a sokból több telt.
