Minden tudományágnak, sőt azon belüli részterületnek is megvannak a megkerülhetetlen alapművei. Olyan összefoglaló, ugyanakkor kellően mélyre ható szakmunkák, amelyek nélkül az adott terület művelői – még ha beleásták is magukat valamely részlettémába – nem látják, mert nem láthatják rendszerszinten a nagy egészet.
Aki nem rágta át magát az alapművön, nem tudhatja, adott pillanatban hol tart a választott tudományterület, melyik az a szint, amelyről elrugaszkodva tovább viheti a tudás stafétabotját.
Az építészek, főként a műemlékes szakmérnökök, illetve más műemlékvédelmi szakemberek számára ilyen alapműnek minősül Déry Attila Ybl-díjas építészmérnök, műegyetemi magántanár Öt könyv a régi építészetről című műve.
A Gyakorlati műemlékvédelem alcímű sorozat „erősen bővített, részben újraírt” második kiadása néhány hete látott napvilágot. A szerző amellett, hogy a BME Építőmérnöki Karán többek között építészettörténetet, történeti szerkezettant és épületszerkezet-tervezést oktat, valamint műemlékek rekonstrukciós tervezésével foglalkozik, építészetkritikai írásaival a Lugas hasábjain is jelentkezik.
Tervezőként olyan jeles épületek helyreállítása kötődik a nevéhez, mint a Budai Vigadó, a Párizsi udvar vagy a Petőfi téri ortodox templom, amelyek műemléki tervezését kollégájával és barátjával, Nagy Csaba vezető tervezővel közösen végezte.
A régi épületek szakszerű, mai elvárásoknak megfelelő felújításához elengedhetetlenül szükséges a korabeli technológiák, felhasznált anyagok és mesterfogások ismerete. Tervezőként csak ezek fényében lehet elgondolkodni azon, hogy a mai építéstechnológia, szaktudás és építőanyag-kínálat mennyiben alkalmas újrateremteni, kiegészíteni, pótolni a régit, miben lehet, miben muszáj és miben nem szükséges visszanyúlni a „régi iskolához”.
A műemléki helyreállításoknak ezek az alapdilemmáik, amelyekre nehéz általános érvényű válaszokat adni.
Az öt kötet nyilvános bemutatóján természetesen legközelebbi munkatársa, Nagy Csaba méltatta a szerzőt, akiben – mint kiemelte –
