Sajdik Ferenc belső sorompója

A művész az 1980-as évektől készít karikatúrákat számára fontos történelmi személyekről, művészekről, színészekről, írókról.

Fotó: Kurucz Árpád

Sok-sok évvel ezelőtt találkoztam először Papp László műgyűjtővel, aki egészen elképesztő kollekciót állított össze.

A biatorbágyi viaduktot felrobbantó Matuska Szilveszter festménye éppúgy megtalálható a gyűjteményében, mint Szabó Vladimir megannyi alkotása. Talán a legteljesebb a Sajdik Ferenctől származó együttes, amely az idők folyamán önálló tárlattá terebélyesedett. A kilencvenegyedik éves Kossuth- és Munkácsy-díjas grafikus, karikaturista kiállítása itt is volt egy kicsit, meg amott is a városban, de mindenütt zsúfoltan, öt sorban egymás alatt vagy fölött a rajzai, attól függően, hogyan nézzük, de mindenképpen a művészhez kevéssé méltó környezetben.

A váci önkormányzat 2018-ban vásárolta meg a gyűjtemény százötvenegy darabját, amely mostanra 202 alkotásra egészült ki. Az új vezetés a korábbi szűkös bemutatóhelyről a tágasabb, légiesebb Pannónia Házba tette át a gyűjteményt — itt sem minden látható, félszáz alkotás hely híján raktárban várja a terembővülést. A Pannónia Házról annyit érdemes tudni, hogy a több mint háromszáz éves, klasszicizáló barokk stílusban épült egyemeletes, belső udvaros épület működött már kocsmaként, fogadóként, kereskedőházként, színházként, moziként, de volt itt étterem, sörfőzde, pártiroda és múzeum is. A reformkorban az ország legismertebb színészei érkeztek ide egy-egy darabbal, az akkori Aranyszarvas vendéglőben vándorszínészként Petőfi Sándor is megfordult.

E ház négy földszinti termébe került Sajdik egyedülálló világa. A grafikus városai a mesék városai, figurái mesék hősének tűnnek, még ha nagyon is valóságosak. Portréi elképesztően találóak. 

Sajdik az 1980-as évektől készít képkeretekbe foglalt karikatúrákat számára fontos történelmi személyekről, művészekről, színészekről, írókról.

 A keretekre a művész különféle applikációkat erősít, agyagszobrokat vagy hétköznapi tárgyakat, mondjuk gyufásdobozt, melyek a célszemély életművét szimbolizálják. 

Sajdik-portré született a kulcslyukon kinéző Agatha Christie-ről, Karinthy Frigyesről, aki a humorban nem ismer tréfát. Szörényi Levente és Bródy János megtört, megbicsaklott kettősét magyarázni sem kell.

A karikatúrák mindent visznek. „— Akkor is szeretnél, ha nem lennék dúsgazdag?” — kérdezi egyik figurája. „—Persze, kis csacsi, de ne próbáld ki!” — feleli a kedves. „— Övön alul nem üthet. Akkor sem, ha a maga felesége körül sündörög!” — figyelmezteti egy másik karikatúrán a bokszmeccs bírója az egyik ökölvívót. Röhög az ember, mert Sajdik a kapcsolatainkat figurázza ki. Nem durván, annál találóbban. 

Azt vallja, belső sorompó jelzi neki, hogy mivel igen és mivel nem bánt meg másokat.

A tárlatból nem maradhat ki a Pom Pom mesék világa, Gombóc Artúr és A nagy ho-ho-horgász — a gyerekterem a felnőttek számára is látogatható. Itt köszönnek a vendégekre a Civakodó Cipőikrek és a Madárvédő Golyókapkodó. Csukás István mesehőseit Sajdik Ferenc formálta meg, közös munkájukból évtizedekkel ezelőtt — ma is nagyon népszerű — rajzfilmsorozatok születtek. A színes teremben kényelmes puffokról néhány epizód megnézhető. A képek között sok a reprodukció, mert az eredeti valahol másutt van.

Egyébként Sajdik esetében nincs jelentősége annak, hogy néhány grafikájának eredetije ­máshol is nevetésre késztet. A reprodukció is ő. A váci Pannónia Házban egymást erősítik az első és a másolt példányok. Különleges világlátásának termékeit nézve az ember arra gondol, milyen jó Sajdiknak lenni. Generációk életébe bevinni sohasem létezett figurákat úgy, hogy tudjuk, ők közöttünk élnek.

Mindannyian ismerünk például Gombóc Artúrokat, akik szeretik a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, a lyukas csokoládét, a csomagolt csokoládét, a meztelen csokoládét, az egész csokoládét, a megkezdett csokoládét, az édes csokoládét, a keserű csokoládét, a csöves csokoládét, a mogyorós csokoládét, a tejcsokoládét, a likőrös csokoládét, a tavalyi csokoládét, az idei csokoládét és minden olyan csokoládét, amelyet csak készítenek a világon. 

Ismerünk nagy hoho-horgászokat, pökhendi alakokat és örök veszteseket. Időnként magunkra is ismerünk, hiszen nemcsak a másikról szól a művész ceruzája, hanem a mi csetléseinkről is, de a grafikus által mutatott tükör képe nem fáj.

Én nem a valóság, hanem a képzelet után alkotok. Ez valahogy belülről jön, mert igazából ösztönösen rajzolok. De végül is a rajzolást a ceruzára kell hagyni, én csak mozgatom azt

— olvasható gondolata az egyik teremben.

Külön teremben sorakoznak Váccal kapcsolatos alkotásai. Girbegurba, hósapkás, piros tetős, ívelt tetős, hagymakupolás házairól, saroktornyairól felismerhetjük a várost. Sajdik Ferenc a Duna-korzón tett sétái során ismerkedett meg Papp Lászlóval. 

A barátságból — némi unszolással — születtek a városhoz köthető táblaképek. Utcarészletek, jelenetek és a város történelmi eseményei — Mária Terézia látogatása, az első gőzös megérkezése — jelennek meg sajdikosan.

Olyan érdekességekre derül fény, mint hogyan találkozott Csukással, melyik figurát tette volna el láb alól Csukás, és lett Sajdik a megmentője, mi a legerősebb motivációja, és miért nem lépett zsoké édesapja nyomdokaiba. Édesapjáról egyébként Dunakeszin utcát neveztek el, ő meg mostanában készülő sorozatban emlékezik meg a másik városban töltött gyerekkoráról, de az még nincs kész, a váci meg nagyon is.

(Sajdik Ferenc életmű-kiállítás. Vác, Köztársaság út 19., Pannónia Ház)

Borítókép: Sajdik Ferenc életmű-kiállítás (Fotó: Kurucz Árpád)