– Először jár Budapesten?
– Másodszor. Először gyerekként voltam itt, de abból nem sokra emlékszem. Ezúttal viszont volt alkalmam körbejárni a várost, láttam a Parlamentet, a MűPát a Nemzeti Színházzal, így a klasszikus és a modernista építészet kontrasztját is megfigyelhettem. Budapest alig vitathatóan a világ egyik legszebb fővárosa, amit az olyan ikonikus épületeknek is köszönhet, mint az országgyűlésük épülete. Külföldön is általában ez a kép – a Parlament, előtte a Dunával – jeleníti meg elsősorban Budapestet. Azt hiszem, hogy az építész szándéka is az volt, hogy erős üzenetet fogalmazzon meg vele, és ez maximálisan sikerült is.
– A klasszikus építészet csaknem másfél évszázada meghatározza Budapest városképét, ahogyan Washingtonét is. Mennyire hangsúlyos a két főváros közötti párhuzam?
– Washingtonban az Egyesült Államok alapító atyáinak szándéka az volt, hogy az állami épületeknek az ókori Görögországot és Rómát idéző klasszicista stílusa a születőben lévő nemzetállam szellemét tükrözze. Ez lett a jellegzetes amerikai középületi stílus. Thomas Jefferson ráadásul építész is volt az alapító atyák közül.
– Az a művészeti társaság, a National Civic Art Society, amelynek ön az elnöke, a klasszikus építészet védelmében emel szót. Miért van erre szükség? Nem az a jó, ha minden kornak megvan a saját stílusa, és a mai építészek elrugaszkodhatnak a múlttól?
– A mi felfogásunkban a klasszikus stílus nem a múlté, hanem időtlen, amelyre az amerikaiak ma is büszkék. Ez az építészeti stílus számos csodálatos épülettel ajándékozott meg bennünket, ami sajnos a modernista felfogásról nem mindig mondható el. Az építészetre nem lehet egyszerű képzőművészeti ágként tekinteni, amelyben a művészi vízió többet nyom a latban a közönség megítélésénél. Az épületek ugyanis például egy festményhez vagy szimfóniához képest, amelyre nem vagyunk kíváncsiak, vagy egy regényhez viszonyítva, amelyet nem akarunk elolvasni, ránk vannak kényszerítve: ott vannak a városban, amelyben élünk, használjuk őket. Középületek esetében mi is fizetjük a költségeiket. Ezért az átlagemberek véleménye igenis számít az építészeti kérdésekben.
– Budapesten mostanában a város első felhőkarcolójáról vitatkoznak. De vannak olyan városok, mint New York, ahol éppen felhőkarcolók alkotják a hagyományos városképet. Az ilyen esetekben ez volna a klasszikus stílus?
– Hogyne. Az egyik első New York-i felhőkarcoló, a Vasalóház, a Flatiron Building kifejezetten klasszikus stílusban épült, de alapvetően az art deco stílusú Chrysler Building is. Lehet vitatkozni a felhőkarcolók előnyeiről és hátrányairól, de ha már megépítik őket, akkor a hagyományba illeszkedően is kivitelezhetőek, ellentétben a modernista felfogással, amelyre a technológia inkább jellemző, mint a művészet.
– Melyik a kedvenc New York-i épülete?
– Nehéz kérdés, de az azonos nevű autógyár megrendelésére készült Chrysler Building biztosan közéjük tartozik. Rendkívül inspiráló épület! Gondoljon csak a Gotham City legendájára vagy Batmanre a Chrysler Building vízköpőjén.
– És Washingtonban?
– Alighanem a Lincoln-emlékmű. A Jefferson-emlékművel együtt klasszikus stílusban épültek a múlt század első felében – végül az utóbbiból sem lett acél- és üvegdoboz, mint amilyennek a modernista építészek akarták. Nagyon ellenezte pedig ezeket az építészszakma. Joseph Hudnut, a Harvard építészkarának dékánja szerint a Jefferson-emlékmű nem más, mint „tojás a spájzpolcon geometrikus Szahara közepén”. Frank Lloyd Wright [Amerika egyik vezető huszadik századi építésze – Sz. L.] drabálisnak tartotta a Lincoln-emlékművet. Azt hiszem, egyikük véleményét sem igazolta az utókor. Mert ahogy mondják, a puding próbája az evés.
– Európában melyik a kedvence?
– Európában? Hadd gondolkozzam ezen egy kicsit. Térjünk rá vissza a legvégén!
– Mindenesetre otthon néhány hónapig a washingtoni városképért felelős testület, az Egyesült Államok Szépművészeti Bizottsága elnöke volt. Addig tölthette be a posztot Donald Trump, az előző elnök kinevezettjeként, amíg – példátlan módon a testület történetében – az ő utódja, Joe Biden le nem váltotta önt és három bizottsági tagot. Egy helyütt azt olvastam, az volt Biden gondja, hogy mindannyian fehér férfiak voltak. Ön szerint mi állt a háttérben?
– Trump 2018-ban nevezett ki a bizottságba, amelynek idén januárban lettem az elnöke. Trump olyanokat választott, akik a klasszikus építészet pártfogói. Ennek Washington városképét tekintve szerintem van is létjogosultsága. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a második világháború óta számos ronda kormányzati épületet is emeltek, amelyek sajnos elcsúfítják a fővárost. Trump ezt az irányvonalat akarta visszafordítani, és ennek érdekében elnöki rendeletet is kiadott, amely megtörte a modernisták hegemóniáját. Az építészszakma hisztérikusan reagált erre, mert az addig megkérdőjelezetlen dominanciája elleni támadásnak tekintette. Az ő felfogásukban az építészek mondják meg a kormánynak, hogy milyen épületeket építenek neki, nem pedig a kormány nekik, hogy milyeneket akar látni. Nem hiszem, hogy Joe Bident ennyire foglalkoztatta volna ez a kérdés, de a kormányzatában voltak olyanok, akik engedtek az építészelit nyomásának. Pedig mindez az identitásunkról is szól: arról, hogy a múltunkra építkezünk-e, vagy pedig új nép akarunk lenni, amely szakít a múlttal, és a legmodernebb technológiával fejezi ki a „kreativitását”.
– Ez konzervatív-liberális ellentétként is megjelenik-e önöknél? Azért kérdezem, mert Magyarországon van építészeti vetülete is a kultúrharcnak. Nem mindenki támogatja például a budai Várnegyed historizáló épületfelújításait.
– Az átlagemberek szintjén nálunk nem. A társaságunk, a National Civic Art Society felmérést készíttetett a Harris közvélemény-kutatóval annak feltérképezésére, milyen középületeket kedvelnek inkább az emberek. A megkérdezettek 72 százaléka a hagyományos irányvonal mellett tette le a voksát. Minden egyes vizsgált csoportban – életkor, társadalmi státusz, bőrszín, sőt a pártszimpátia alapján is – a klasszikus építészetre szavazott a többség. Ez tehát az átlagemberek szintjén nem bal- vagy jobboldaliság kérdése. Az eliteknél azonban igen. Számos építész elutasítja a konzervativizmust vagy akár csak a múlthoz való pozitív viszonyulást. A progresszív történelemszemlélet jegyében azt vallják, hogy kulturálisan és a technikai fejlődést tekintve a korábbi nemzedékek felett állunk, a dolgok egyre jobbak és jobbak, amit az építészetnek is tükröznie kell. Ami a történelmi rekonstrukciókat illeti, gondoljunk csak a velencei Campanilére, a Szent Márk téren álló harangtoronyra. Ez a reneszánsz épület a XX. század elején összedőlt, de úgy állították helyre, hogy ma senki meg nem mondaná, hogy nem az eredeti épületet látja. Velencének is sokkal jobb, hogy épületeit a múlt szellemében őrzik meg, nem pedig olyasmiket emelnek, amik megtörik ezt a stílust. A rekonstrukciók végigkísérik az építészet történetét. Vannak persze olyanok, akik a szépséget burzsoá értéknek tartják. A vita sokszor nem is a szépségről magáról szól, hanem arról, hogy egyáltalán számít-e ez. Inkább azt tartják például egyesek fontosnak, hogy sugározzon erőt az épület.
– Visszatérve az előbbi kérdésre: melyik a kedvenc európai épülete?
– Ha már itt vagyok Budapesten: a Parlamentjük bizonyosan a kedvenceim közé tartozik. A neogótikus, eklektikus stílus kifejezetten jól sikerült darabja.
Borítókép: A New York-i Chrysler Building (középen). A felhőkarcolók a hagyományba illeszkedően is kivitelezhetőek. (Fotó: Getty Images)
