A szemtanú

Elő a térképet, s látom ám, hogy Csernobil magasságában járunk. A kettő között egy erőmű van, csakis az éghet. Keltegettem a többieket, ébresztő, ilyet még nem pipáltatok.

Mindennek az az átkozott társas út az oka. Pedig örültem, büszke voltam, mikor a Kiváló Dolgozó kitüntetés mellé jutalomutazást kaptam a nagybani piac igazgatóságától. Az egész életemet a piacon töltöttem, ellenőrzési csoportvezetésig vittem. Fölnéztek rám, mígnem jött az utazás. 1986. április 21-től 27-ig, Lemberg – akarom mondani, Lvov – majd Kijev, vonattal. Delegációban. Lemberg különösen izgatott, mert a nagyapám ott volt állomásfőnök egy évtizeden át. Találtam is magyart, aki még emlékezett rá.

A hazautazás éjszakáján elpilledt a társaság. Én nem tudtam aludni, egyszer csak a látóhatár szélén hatalmas fényoszlop jelent meg. Először azt hittem, ég az erdő, de nem, ez az erdő mögül jött. Egy óriási gyár égett ott, valami kombinátnak néztem a rohanó vonatból. Elő a térképet, s látom ám, hogy Pripjaty és Csernobil magasságában járunk. A kettő között egy erőmű van, csakis az éghet. Keltegettem a többieket, ébresztő, ilyet még nem pipáltatok.

Hazaérünk, nézem a sajtót, egy szó sincs róla. Mintha álmodtam volna. Illetve hétfőn, április 28-án késő este a Petőfin elcsíptem egy rövid hírt, hogy baleset történt a csernobili atomerőműben. Soha többé nem ismételték.

Másnap a piacon mesélem a kofáknak az egészet, ezek meg jópofáskodnak, hogy Jani, kevesebb vodkát kellett volna szlopálni, akkor nem látnál rémeket. Bedühödtem. Műszak után megkerestem a rádióban azt a szerkesztőt, aki a hírt leadta. Ijedt tekintettel hallgatta a történetemet, azt mondta, a fegyelmijét várja, amiért azt a hírt felső engedély nélkül kiadta. Pedig két skandináv hírforrás is megerősítette. Úgyhogy nem tud segíteni. Kikönyörögtem tőle a szöveget, ma is őrzöm.

Így szólt: „A szovjetunióbeli csernobili atomerőműben baleset történt. A jelentések szerint az egyik reaktor sérült meg, és többen megsebesültek. Az illetékesek megkezdték az ukrajnai atomerőműben keletkezett üzemzavar megszüntetését. A károk felszámolására kormánybizottságot hoztak létre. Stockholmban közben bejelentették, hogy Dániától Finnországig észlelték a radioaktív sugárzási szint hirtelen növekedését. Ottani szakértők szerint a radioaktív felhő rövid időn belül eljutott a Skandináv-félsziget fölé.”

Mentem tovább, az egyik napilap fiatal újságírója megírta a sztorimat, hisz nem sok olyan magyar szaladgál, aki a saját szemével látta égni Csernobilt. Azt mondta, nyugi, úgy írom meg, mintha a társas útról szólna. A sorok között lesz a lényeg, mint a régi nagyoknál. Leadta, visszadobták. Azt mondták neki, hogy ez most nem az a téma, ahol elnézik a játszadozásait, mint máskor.

Teltek a napok. Jött május elseje, a felvonulás. A nagybani piac is kivonult a szokásos transzparens mögött: „Előre a munkaverseny töretlen sikeréért!” Tíz éve ezt visszük, legalább nem kell újat gyártani. Másnap, szinte varázsütésre jöttek ki a hírek Csernobilról. Elhallgatni tovább nem lehetett, mert a szél Skandinávia felé fújta a radioaktív fertőzött levegőt. A világ akkorra tele volt a tragédiával. Azt beszélték az okosok, hogy mifelénk meg kellett várni május elsejét. Merthogy Moszkvában is megvárták. Ezért volt hírzárlat, miközben terjedt a szennyezés.

Hülyítették a népet, hogy nem kell félni, legfeljebb sűrűn mossunk kezet, keveset szellőztessünk, a gyereket pár napig ne vigyük a játszótérre. Nálunk, a nagybani telepen is voltak intézkedések. Bizalmas ukáz jött, hogy a palántáról termett zöldségek forgalmát vissza kell fognunk.

Megfagyott körülöttem a levegő. Elfordultak, összesúgtak az emberek. Összeroppantam. Kértem a korkedvezményes nyugdíjazásomat. Szó nélkül belementek. Az utolsó napomon besétáltam a pártirodára, és a képükbe vágtam a piros könyvemet. Csesszétek meg a pártotokat. Ennyit értek! Bandi, az agitprop titkár félrevont: Jani, ne műsorozz tovább, mert ha így folytatod, el fognak vinni az elmemegfigyelőbe. Nem éri meg. Adtak egy kristályvázát, és mehettem. Negyven év után.

*

A húgom elvetélt. Apám két évre rá, hogy nyugdíjazták, pajzsmirigyrákot kapott, pár hónap alatt elvitte. Mit mondjak? Azóta már Szovjetunió sincs. Igaz, apám sincs. Nézegetem ezeket a régi fotókat a nagybaniról. Zöldséghegyek, kofák mindenütt. Érdekes, apám sosem fotóztatta magát. Nem szerette a feltűnést.

Borítókép: Nagybani piac a Bosnyák téri Vásárcsarnok mellett, 1986. (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)