Maga alkotta vagy kezdte először matematikai értelemben használni a csonka, egyenlet, gömb, gyök, henger, húr, köb, szelet, szög, tétel kifejezéseket. Ezek ma annyira természetesek számunkra, hogy érdemes mások szóalkotásait is melléhelyezni: a csonka (Bolyainál) „szelt”, a gyök „rangalj”, a henger „kerek oszlop”, a szelet „vágaték”, a szög „szegelet” és így tovább a korabeli munkákban. Akadt persze olyan Dugonics-szó is, amelyik nem vert gyökeret a magyar matematika nyelvében: a „nemező” ma nevező, a „hajtalék” parabola, az „elvevés” kivonás, a „czövek” gúla.
Kiváló példa maradandó teremtményeire a sugár szó. A latin radius ’bot, pálca, fénysugár’ magyarításaként olyan kifejezést alkalmazott, amelynek korábban is volt a magyarban ’hosszú, egyenes faág’, illetve ’napfény, fénysugár’ jelentése. Hogy mennyire találó volt ez az ötlet, azt leginkább akkor érezhetjük meg, ha a korábbi „félvonás”, „fesztő” vagy a későbbi „küllő” megoldásokat is figyelembe vesszük.
Dugonics András teljes életműve nyelvi szempontból a szavakon túl is tartogat egy izgalmas kérdést. A tősgyökeres „szögedi” szerző ugyanis legtöbb irodalmi művében erőteljesen megjelenítette az ö-ző tájnyelvet, matematikai tankönyvében viszont nagyrészt az alakuló, nem ö-ző normához igazodott (bár a szög, a köb, a kör szavak az ö-zést erősítik). Talán tudatosan játszott el azzal a lehetőséggel, hogy a magyar nyelv egyes rétegeit sajátos funkciókhoz párosítsa – bízva abban, hogy a helyi ízek, sajátosságok erősítik a magyar irodalmat, de belátva, hogy a tudományos, közéleti tevékenységhez egységes nyelvhasználatra, normára van szükség.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!