Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy ezerévesnél fiatalabb kifejezésekkel a nyelvtörténész „szóba sem áll”, csak az ősi, az ómagyar, a „nagyon régi” érdekli. Pedig mai nyelvünk színeihez minden elmúlt korszak hozzájárult, és működésének miértjeit sokszor az elmúlt néhány évszázad nyelvi változásainak feltárásával válaszolhatjuk meg. Ha például a nyelvújítás időszakával kapcsolatban próbálunk az iskolában tanult tömör klisék mögé nézni, láthatjuk, hogy milyen erőteljes, milyen szerteágazó hatással volt néhány kiemelkedő gondolkodó arra, ahogyan ma is beszélünk.
Dugonics András (1740–1818) piarista szerzetes, tanár, író az egyik legizgalmasabb figurája ennek a korszaknak. Szépirodalmi műveit, regényeit, színműveit, de tudományos munkáit, tankönyveit is úgy alkotta meg, hogy tudatosan formálta, válogatta, alakította a magyar nyelv elemeit: „Nincs a’ világon semmi, a’ mit magyarul ki-ne-lehessen mondani, csak észszel és tudománnyal forgolódgyon az ember.”
A Tudákosságnak két könyvök című műve 1784-ben jelent meg, ez az első egészében magyar nyelvű matematika-tankönyv. Szakmai értékét az utókor meglehetősen ellentmondásosan ítélte meg, a tudománytörténészek hol nagyszerűnek, hol gyengének, felszínesnek titulálták.
A bőséges Dugonics-irodalmat áttekintő, tudományos működését a korszak kontextusába helyező Gyimesi István tanulmányai alapján e tankönyvek megfeleltek a kor színvonalának.
Abban azonban Dugonics kritikusai és méltatói is egyetértettek, hogy óriási jelentőségű a magyar tudományos nyelvhasználat fejlesztésében betöltött szerepe. „Bizonyította”, hogy a magyar nyelv alkalmas bármely tudomány tárgyalására. Bizonyította? Nem. Csak tette, írta, csinálta, remélve, hogy szóalkotásai valóban elindulnak a köznyelvivé válás útján.
De hogyan működött a nyelvújítás a gyakorlatban? Hogyan öltöttek testet a matematikai kifejezések? Több esetben Dugonics is a korábbi magyar nyelvű részelőzményekre, Apáczaira és a Debreceni Aritmetikára támaszkodott: így vette és örökítette át például a pont, szám, szár, osztó szavakat.
Maga alkotta vagy kezdte először matematikai értelemben használni a csonka, egyenlet, gömb, gyök, henger, húr, köb, szelet, szög, tétel kifejezéseket. Ezek ma annyira természetesek számunkra, hogy érdemes mások szóalkotásait is melléhelyezni: a csonka (Bolyainál) „szelt”, a gyök „rangalj”, a henger „kerek oszlop”, a szelet „vágaték”, a szög „szegelet” és így tovább a korabeli munkákban. Akadt persze olyan Dugonics-szó is, amelyik nem vert gyökeret a magyar matematika nyelvében: a „nemező” ma nevező, a „hajtalék” parabola, az „elvevés” kivonás, a „czövek” gúla.
Kiváló példa maradandó teremtményeire a sugár szó. A latin radius ’bot, pálca, fénysugár’ magyarításaként olyan kifejezést alkalmazott, amelynek korábban is volt a magyarban ’hosszú, egyenes faág’, illetve ’napfény, fénysugár’ jelentése. Hogy mennyire találó volt ez az ötlet, azt leginkább akkor érezhetjük meg, ha a korábbi „félvonás”, „fesztő” vagy a későbbi „küllő” megoldásokat is figyelembe vesszük.
Dugonics András teljes életműve nyelvi szempontból a szavakon túl is tartogat egy izgalmas kérdést. A tősgyökeres „szögedi” szerző ugyanis legtöbb irodalmi művében erőteljesen megjelenítette az ö-ző tájnyelvet, matematikai tankönyvében viszont nagyrészt az alakuló, nem ö-ző normához igazodott (bár a szög, a köb, a kör szavak az ö-zést erősítik). Talán tudatosan játszott el azzal a lehetőséggel, hogy a magyar nyelv egyes rétegeit sajátos funkciókhoz párosítsa – bízva abban, hogy a helyi ízek, sajátosságok erősítik a magyar irodalmat, de belátva, hogy a tudományos, közéleti tevékenységhez egységes nyelvhasználatra, normára van szükség.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
