Az űrfegyverkezés minden korábbinál nagyobb ütemben zajlik. De miért kell az űrbe telepíteni a legkorszerűbb pusztító fegyvereket? Egyrészt, hogy ellenőrizni tudják a Földön zajló – nem mindig baráti – folyamatokat. Másrészt pedig, hogy ők legyenek a „tengerek”, vagyis a végtelen űr lovagjai, így biztosítsák a katonai hátteret a közeljövőben beinduló gyarmatosításnak. Ebben a játékban kizárólag nemzeti alapon vesznek részt a versenyzők, hallani se akarnak nagy nemzetközi összeborulásról. Sőt még a jelenlegi együttműködés is szakad: az oroszok nem kívánnak a jövőben részt venni a nemzetközi űrállomás munkájában.
A kozmosz hadereje
Tavaly felállt az űr első hadereje, az Egyesült Államok űrhadteste, a Space Force. Talán Donald Trump elnökségének ez volt az a döntése, amely szinte tökéletes összhangot váltott ki az amerikai politikai élet zömében. Nagy az igény az amerikai űrkatonákra, vagyis arra, hogy a világűrben biztosítsák Amerika uralmát. Így teremtve meg a lehetőséget arra, hogy ők húzzák a legnagyobb hasznot a világűr nyersanyagaiból. De ne higgyük, hogy az űrkutatásban jártas többi nemzet csak szájtátva figyeli az amerikaiak ténykedését. Nyilvánvaló, hogy Oroszországban is van hasonló katonai szervezet, csak nem verik nagy dobra a létezését. És Kínában is, amely ország e téren is villámgyorsan halad. Csakúgy, mint Franciaországban, ők sem csak az űrkutatás tudományos oldala iránt érdeklődnek. A „kisebb” országok közül India, Japán, Dél-Korea is ott futnak az élboly nyomában.
Egy hónapja az űrfegyverkezés látványos momentuma volt, hogy az oroszok a Földről megsemmisítették egy kiöregedett műholdjukat. Milyen fegyverrel, arról azóta sincs egybehangzó vélemény. Valószínű, hogy ez volt az új orosz légvédelmi rakétarendszer, az Sz–550-es tesztje. Alig pár nappal történt ez azután, hogy ellenőrzött hírek szivárogtak ki az új orosz védelmi fegyverről. Az elődje, az Sz–400-as kiválóan igazolta hatásosságát a légvédelemben. Ezt a tulajdonságát is megőrizve az Sz–550-es alkalmas ballisztikus és űrbeli célpontok leküzdésére is, ami már új minőség. Putyin talán ezzel is be akarta mutatni az amerikai elnökkel folytatott kétórás videó-eszmecsere előtt, hogy ő általában nem a semmibe beszél, amikor Oroszország fegyveres erejéről szól, ebben a kérdésben nem ismer tréfát.
Ezzel ki is váltotta az amerikaiak minden szintű bírálatát. A nyugati sajtó azzal vádolta a Kremlt, hogy veszélybe sodorja a nemzetközi űrhajózást. Még a nemzetközi űrállomás tagjainak is, amíg a lelövés eredményeként az űrben keringő törmelékek elhaladtak az állomás mellett, biztonságos helyre kellett bezárkózniuk. Az orosz tájékoztatás szerint negyven kilométerre repültek el a darabok az űrállomástól. Tehát egy kicsit túlzott volt ez a reagálás. Az oroszok majd negyven éve, 1982-ben hajtottak végre ilyen tesztet, amikor szintén megsemmisítettek egy saját műholdat. Arra is hivatkozhatna Moszkva, hogy nem ez volt az első eset, amikor valamely ország gyakorolta a műhold-célbalövést. Tizenhárom éve, 2008-ban az amerikaiak megsemmisítették az egyik meghibásodott műholdjukat. Egy évvel korábban a kínaiak lelőtték egy meteorológiai műholdjukat, amely a mostani orosz kísérlethez hasonlóan nagy mennyiségű űrszemetet termelt. De két évvel ezelőtt India is ezt a módszert alkalmazta egy műholdja megsemmisítésére és arra, hogy bemutassa, ő ilyenre is képes.
Veszélyes törmelék
De akkor sem szép dolog még saját műholdat is megsemmisíteni a világűrben – ebben tökéletesen igazuk van a méltatlankodóknak. A becslések szerint a lelőtt műhold ezerötszáz darabra hullott szét. Ezek mindegyike veszélyezteti a jelenleg fejünk felett keringő mintegy négyezer aktív műholdat, ugyanis egy nem várt találkozáskor óránként 28 ezer kilométeres sebességgel csapódna bele a Föld körül keringő tárgyba, amely azonnal katasztrófát okozna. A modern űreszközök képesek arra, hogy pályát módosítsanak, ha feléjük közelít egy űrszemét, viszont a régebbiek nem. Az amerikaiak épp november utolsó napjaiban bocsátottak fel egy olyan műholdat, amely az űrszemét pályáját kiszámolva hónapokkal előre figyelmeztethet egy esetleges nem várt találkozóra.
Miért nem szabályozza valamilyen nemzetközi egyezmény, hogy milyen eszközöket lehet használni a világűrben? A jelenleg az űrre érvényben lévő megállapodás születési időpontja 1967. Azóta eltelt egy kis idő. Ez kimondja, hogy atomeszközöket nem lehet telepíteni az űrbe, és nem lehet katonai bázisokat létrehozni. Semmi többet. Lézerfegyverekről és kinetikus energiát felhasználó rakétákról valószínűleg akkoriban csak a legfelkészültebb kutatók hallottak. A november közepi akcióval Oroszország nem sértette meg a nemzetközi szerződést, hiszen az ütközés energiáját használta ki, amelyet semmilyen megállapodás nem tilt. Talán haladni kellene a korral, amire jelenleg nincs esély. Moszkva és Peking több alkalommal sürgette Washingtont, hogy korszerűsíteni kellene a 67-es szerződést, mégpedig az ENSZ bevonásával. Az Egyesült Államok ezt eddig kitartóan megfúrta, most meg ő a leghangosabb felelősségre vonó.
A Hold gyarmatosítása hamarosan megkezdődik, az évtized végére megérkeznek az első bányászok, akik ásványi kincsek után fognak kutatni. Emlékezzünk vissza arra a képre, amely 1969 júliusában bejárta a világsajtót, amint Neil Armstrong és Buzz Aldrin űrhajósok kitűzik az amerikai lobogót a Holdon! Mintha a Föld kísérője az Egyesült Államok tulajdona lenne. A jelenlegi politikai helyzetben minden bizonnyal másként járnának el. A szakértők óvják attól a szóhasználattól a kutatókat, hogy a rossz emlékű gyarmatosításról, kolóniák létrehozásáról, nyersanyagok megszerzéséről beszéljenek. A nemzetközi szerződés, amelyet a Holdról kötöttek, ugyancsak régi, 1979-ből származik. Ez kimondja, a Holdon talált természeti kincsek nem az adott nemzet – amely tetemes összegért eljuttatta oda állampolgárait, megvalósította a kitermelés feltételeit –, hanem az egész emberiség tulajdonát képezik. Milyen utópia ez? Talán ők nem tanultak a kapitalizmus alapszabályairól? Ráadásul van egy baj: sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem emelte törvényerőre a szerződést, így esetleg ez hivatkozási alapul szolgálhat, de semmi többre nem érvényes.
A magánbirtok jogszerű?
Mintha ezen próbáltak volna segíteni, Washingtonban az Obama-kormány alatt 2015-ben fogadták el a Space Actot, az űrtörvényt, amely már meghatározta az utat a jövőbe. Ebben az áll, hogy az Egyesült Államok nem fog semmilyen területet birtokolni az űrben. Ez az, amit akartunk! – kiálthattak fel az örök idealisták. Ellenben magáncégek lehetnek tulajdonosai mondjuk egy nagyobb Hold-darabnak vagy a Mars egy szeletének. Nemcsak azért kell az űrhadtest, hogy a világűrből a Földet uralja, hanem, hogy szabad kezet biztosítson a világűr javainak magántulajdonba kerüléséhez.
Az űrbefektetők az utóbbi évtizedben jelentkeztek is. Az egyik ezek közül Elon Musk, aki Starlink programja keretében az évszázad végéig hetvenezer szatellitet akar felbocsátani. Ha ez megvalósul, akkor egy magánember tulajdonában lenne a Föld körül keringő műholdak hetven százaléka. Van még ennél is nagyobb terve, megkezdi a Hold-kőzet kiaknázását, és az évszázad közepére kolóniát hoz létre a Holdon, majd a Marson. De nemcsak ő, hanem a Föld leggazdagabb embere, az Amazon vezére, Jeff Bezos is jelentős tőkét fektet az űrtechnikába. Így lesz az „egész emberiség javát szolgáló űr” néhány kiváltságos dúsgazdag játszótere. Azonban erre még várni kell egy kicsit. Ugyanis, ha nem oldják meg az űrhajósok, a telepesek víz- és az űrhajóik energiaszükségletét, az egész terv dugába dől. De csak egy időre, mert biztosan lesz megoldás.
Aranyláz
Történelmi időkhöz értünk, amely legjobban talán az amerikai aranylázhoz hasonlítható – állapította meg a Panorama olasz magazin cikkében. „Ha semmi sem változik, akkor a katonai és kereskedelmi érdekek felül fogják írni a közös szándékokat” – szögezte le az Aeon brit filozófiai folyóirat hosszas elemzésében. Az űr kihasználásába a leggazdagabbak által befektetett milliárdok szép csendben elhallgattatják azoknak a véleményét, akik a társadalmi igazságosság fontosságát hangoztatják.
Borítókép: Szimulációs Mars-bázis a Góbi sivatagban kínai úttörőkkel. Pályamódosítások. (Fotó: Reuters)
