Napi hány porszívózástól számít valaki pszichopatának? – teszem fel a kérdést egy barátomnak remegő hangon. Szerinte már a napi egy mániákus takarítás sem utal teljes épelméjűségre, hacsak nem él a családban szabadon futkározó, vidám rozsomák, esetleg a nappaliban karburátort szerelő férfiember vagy művészi hajlamait festékszóróval megélő tini.
Nemrég a szomszédomba költözött egy kis család, és dacára a százéves ház elvben vastag téglafalainak mindent hallok: amikor nem a kétéves gyermekük sír, amiért kénytelen – a meggyőződésem szerint számára is elviselhetetlenül infantilis – bébiműsorokat nézni az elé rakott képernyőn, akkor szülei vele kiabálnak, bútorokat tologatnak, különféle nehéz tárgyakat ejtenek le vagy porszívóznak.
Olyan napi hat-hétszer. Lemegyek sétálni, hátha kitisztul a fejem, és összeszedek némi ösztrogént. D-vitaminról már nem is álmodozom, hiszen odakint sötét van, és olyan jeges északi szél fúj a Duna-parton, hogy minden erőmet be kell vessem, hogy a szemgolyóim a helyükön maradjanak, és a kutyát se fújja el Angyalföldig. Mire fájó fejjel hazaérek, nem érzek feltöltődést. Menjek el megint PCR-tesztre, vagy csak egyszerűen tél van?!
Szilveszterkor nem csupán szimbolikusan lezárjuk az óévet, és reménykedünk jobb folytatásban, hogy akkor majd egy csapásra minden megváltozik, és az elkövetkező évben majd sikerülni fog, amit elterveztünk. Amikor valakitől év végén megkérdezzük, hogy van, valószínűleg a kimerültség valamelyik fajtájára fog utalni.
Hajtás a munkában, hogy minden le legyen tudva még időben, karácsonyi készülődés, teendők, elvárások, kötelező körök. Cikkek tucatjai szólnak a szezonális depresszió kontra kimerültség témakörről, akár még teszteket is kitölthetünk, ha nagyon komolyan akarjuk venni a kérdést. Van az a mém, amelyen a Tom és Jerry rajzfilm kockája szerepel: Tom fegyvert tart egészen közel az elcsigázott, sztoikus arcú Jerry szívéhez. A fegyveren a felirat: omikron-variáns, Jerry felett a szövegbuborék: már nem érdekel.
Az elmúlt lassan két évben (!) megszoktuk a folyamatos szorongást, elfáradtunk a bizonytalanságban, de a híroldalak még mindig próbálnak valahogy fogást találni rajtunk, hogy érzelmeket csikarjanak ki belőlünk – ám ez egyre kevésbé sikerül. Hogyan tudnánk mégis felrázni magunkat, és kikászálódni a mentális nihilből? A Harvard Business Review összeszedett néhány tippet, hogyan oldjuk meg a ránk váró kihívásokat ebben a kimerült állapotban.
Mint írják, agyunk ilyenkor egyszerűen energiatakarékos módba kapcsol, és olyan kész megoldásokat alkalmaz, amelyek felgyorsítják a döntési folyamatokat, azaz a legkisebb ellenállás felé visz minket. Ösztönök és megérzések útján, ha úgy tetszik, hiszen agyunknak sokkal könnyebb feldolgoznia a régi, már ismert információkat, mint a teljesen újat.
Tehát jön egy ismeretlen kimenetelű feladat, mi pedig azonnal szaladnánk a másik irányba, mert jaj, erőfeszítés! A cikk szerint ilyenkor el kell kezdenünk mantrázni, hogy de bizony minden kihívásnak és erőfeszítésnek meglesz a gyümölcse, kezdve mondjuk a legegyszerűbb dologgal, a testmozgással.
No de ki a frász akar lemenni a metsző szélbe kocogni? Szúró tüdőt, vörös fület, lefagyott arcot és könnyes szemeket? A cikk szerint próbáljuk meg akkor elkezdeni a nehéz dolgokat, amikor jókedvünk van, mivel egy 2016-os kutatás szerint ilyenkor sokkal nagyobb az esélyünk a sikerre.
Másodszor: bízzunk az agyunkban, és állítsuk kihívás elé, rakjuk növekedési pályára. Elemezzük, eddig milyen minták gátoltak meg minket a sikerben, aztán korrigáljunk, de a legjobb, ha valakivel folyamatosan megosztjuk a nehézségeinket – és a sikereinket is. Tehát képzeljék el: már megint porszívóznak. Lemegyek kocogni. Drukkoljanak!
Borítókép: A pesti Duna-part megújult belvárosi szakasza az id. Antall József rakparton 2021. december 11-én (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
