A fiatalos, jó kiállású szerzetes-pap a Sodrás utcai rendházzal szomszédos lelkigyakorlatos épületben fogad minket, és néhány perc elteltével már a gyerekkoráról mesél: Budapest nyolcadik kerületében, a Népszínház utcában nőtt fel, és bár ez a környék sokak fejében a főváros „érdesebb részeinek” egyike, nem emlékszik rá, hogy akár csak egyszer is félnie kellett volna, vagy inzultus érte volna ott.
– Sőt, mivel az édesanyám az ablakból figyelve várt, mikor hazaértem az iskolából, máig az örömteli várakozás és a gondoskodás jut eszembe – említi.
Az asszony római katolikus hitoktatóként dolgozott, a vallás tehát a kezdetektől jelen volt Bálint életében. A kiindulópont nagyapja, aki Ausztriában esett orosz hadifogságba a második világháború vége felé, és ott elhatározta: ha sikerül épségben hazatérnie, mindennap egy órát imádkozik, hogy hálát adjon a megmeneküléséért.
Párbeszéd hatszáz kamasszal
– Így is tett, ráadásul Jézus szavai szerint, amelyek Máté evangéliumában szerepelnek: „Mikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szívesen imádkoznak az emberek szeme láttára […]. Menj be a szobádba, zárd be az ajtót, és úgy imádkozzál.” Nagyapám ajtaja tehát mindennap bezárult egy órára, és a testvéreimmel együtt tudtam, hogy olyankor a szent időt tölti.
A vallás gyakorlása hamarosan a gyerek mindennapi életének része lett: rendszeresen ministrált, előbb a Kun utcai Szent Rita-plébánián, utóbb – miután elköltöztek – a Lőrinc pap téren álló Jézus szíve templomban. A templomban mindig úgy érezte, átöleli valami – a szeretet –, és tartja valaki – Isten. Mindezek persze emberi szavak, tehát pusztán megfogalmazási kísérletről beszélhetünk, ha használjuk őket, de a mögöttük álló élmény valódi – mondja. Bálint tehát a Jézus szívébe járt hittanra, és olyan közösségre talált, ahol igazán jól érezte magát. Úgy tapasztalta, hogy az itteni emberek a szó legjobb értelmében véve normálisak, és úgy élheti köztük az életét, hogy közben nem kell semmit föladnia önmagából.
Kisvártatva a rend által megjelentetett kiadvány, a Jezsuiták tegnap és ma lett az egyik kedvenc olvasmánya – rendszeresen kivágott belőle néhány oldalt, hogy felragassza tanulóasztala fölé –, a középiskolában pedig nem a saját nevét véste bele a padba, hanem azt, hogy SJ. Societas Jesu, vagyis Jézus társasága – ez a jezsuiták „monogramja”.