Padba vésett monogram

Nagy Bálint a közelmúltban leginkább a Jezsuita futás nevű program ­arcaként szerepelt a nyilvánosságban: melegítőbe bújt, és a felhívásra jelentkezve százhúsz fővel együtt teljesítette a Makkosmária és Pasarét közötti 12,5 kilométeres távot. És persze az sem mellékes, hogy korábban ­fekete övet szerzett aikidóban. Karácsony közeledtével arra is kíváncsiak voltunk, hogyan készül az ünnepre.

20211113 budapest nagy balint jezsuita szerzetes havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

Tizennyolc éves korában lett a szerzetesrend tagja, mely újabb tizennyolc éven keresztül képezte. Mielőtt örökfogadalmat tett, megfordult Németországban, Amerikában, Írországban is. Öccse jelenleg a Máltai Szeretetszolgálat egyik programvezetője, húga pedig a Pető Intézetben végzett konduktor.

– A hitünk egyszerű, ám annál inspirálóbb kérdésen alapul: mi van, ha mindaz, ami az evangéliumokban áll, igaz? Úgyhogy célom, hogy Jézus társa legyek, ahogy annak idején az apostolai voltak. Hiszen Isten ma is létezik, ma is aktív, mi pedig valóban a társai lehetünk – foglalja össze röviden hivatásának lényegét, melyet iskolalelkészként kezdett meg a miskolci jezsuita gimnázium és kollégiumban.

De hogyan lehet megtalálni a hangot egy hatszáz főből álló kamasztársasággal? – Teljesen felesleges fensőbbségesen kiállni, és győzködni a gyerekeket Isten létezéséről. Hiszen nem kötelező hinni benne, másként is lehet gondolkodni az életről. Ám ha a gyerek megérzi, hogy senki sem akarja ráerőltetni a világlátását, akkor kialakulhatnak komolyabb beszélgetések – oszt meg néhány műhelytitkot. A fiatalok végül nem csak otthoni problémáikkal fordultak hozzá. Megmutatták neki a verseiket, sőt az egyikükhöz – aki lopás miatt előzetes letartóztatásba került – rendszeresen bejárt, így az végül eljutott az érettségiig.

Hat évvel ezelőtt aztán újabb feladatot kapott, azóta ő a rendtartomány hivatásgondozója. Elsősorban azokkal a férfiakkal és nőkkel foglalkozik, akik eddig nem jutottak döntésre: papok, szerzetesek legyenek-e, vagy megházasodjanak? A jezsuita élet iránt érdeklődők számára külön teret nyitott a rendházban: egy évre beköltözhetnek, hogy láthassák és megtapasztalhassák a szerzetesrend mindennapjait. De azok felé is nyitott egy-egy jó szóval, akik váratlanul új élethelyzetbe kerültek – például özveggyé váltak, vagy megbetegedtek –, és még nem mérték fel pontosan, hogy a megváltozott körülmények között hol a helyük, mihez kezdjenek magukkal.

Jezsuita aikido

– Tavaly 86 hivatását kereső fiatallal találkoztam havi rendszerességgel. Közülük négy választotta a jezsuita életet, ketten egyházmegyés papok lettek, a többiek viszont a házasság felé mentek tovább. Pedig ha találnánk tizenkét alkalmas srácot – mint annak idején Jézus az apostolokat –,felfordíthatnánk velük a világot: eljuthatnánk azokhoz, akik távol vannak az egyháztól, tarthatnánk lelkigyakorlatot a szegényeknek, akik nem tudnak eljutni ilyen alkalmakra, jobban ott lehetnénk a fiatalok mellett – említi lelkesen, de hozzá is teszi: mindez csak az érem egyik oldala. – A jezsuita felfogás szerint nem hagyhatjuk, hogy alapvetően a külvilág és a szükség irányítson minket. Minden döntéshelyzet kialakulásakor előbb imádkozni kell, méghozzá úgy, hogy odabent Istennek adjuk az elsőbbséget. Csak azután cselekedhetünk, miután eldőlt számunkra, Ő mit kíván tőlünk.

Az imádkozás tehát egy szerzetes-pap napirendjének ismétlődő eleme. Legalább ilyen fontos azonban, hogy legyen néhány további óra, amelyet befelé élhet – olvasmányaira, személyes reflexiójára, mozgásra, feltöltődésre fordítva ezt az időt. Bálint atya például így beszél a sportról:

– Hetente négy-öt óránál többet nem fordíthatok rá, így ha minden második napon tudok edzeni, már elégedett vagyok. Ilyenkor korán kelek, amikor a rendtársaim még alszanak, lassan elkortyolgatok egy finom kávét, majd – a személyes imaidő után – lemegyek az edzőterembe.

Ahol – mint arról magunk is meggyőződhettünk – a rendet alapító Loyolai Szent Ignác gondolatai függenek a falakon. „Miként a sétálás, gyaloglás és futás testgyakorlat, úgy lelki gyakorlatnak mondható minden olyan tevékenység, amely előkészíti és alkalmassá teszi a lelket, hogy eltávolítson minden rendezetlen hajlamot” – tartalmazza például az egyik felirat. „Nem szabad engedni, hogy a testi természet legyengüljön, mert ha az erőtlen, akkor a lélek sem tudja végezni a maga tevékenységét” – szól a másik, amely a bokszzsákkal szemközt olvasható.

Az atya főleg ezt a sporteszközt használja – no meg a futópadot, valamint a kettlebellként is emlegetett gömbsúlyzókat. Ha ving tsun tudását kívánja fejleszteni (ez a Bruce Lee mestere, Yip Man által kifejlesztett küzdőstílus a kung-fu keretein belül), a távol-keleti harcművészeti filmekből ismert fabábu elé áll, azon gyakorolja az ütéseket és rúgásokat.

– Gyerekkoromban ismertem egy fiatal jezsuitát, akitől megtanulhattam az aikido, e japán harcművészet alapjait. Később – egyetemi éveim alatt – komolyabban foglalkoztam vele, így idővel eljutottam a fekete öves fokozatig. Ezután kezdtem a ving tsun és a thai boksz iránt érdeklődni – magyarázza.

Nyugalom éles helyzetben

Persze mindez pusztán hobbi számára – nem profi, sosem indult versenyen, és nem is tervezi –, és nem szeretné, ha a külvilág bunyós papként ismerné meg. A rendszeres edzés nem is annyira a testmozgás vagy fizikai formájának megőrzése miatt fontos számára, hanem más okok miatt:

– Alapvetően hajlamos vagyok arra, hogy „befeszüljek” és túlpörögjek, vagyis görcsössé és rugalmatlanná váljak. A küzdősportok azonban megtanítanak arra, hogy éles helyzetekben hogyan kell nyugodtnak, lazának maradni. Egy-egy ilyen alkalom tehát számos önismereti elemmel gyarapítja a tudásomat, arról nem is beszélve, hogy az edzőtársaim jórészt nem katolikusok, mégis tartalmas beszélgetéseket folytatunk, számos jóbarátom van köztük – említi.

És ha már itt az advent – és a falon függő idézetekben a lélek edzéséről is szó esik –, nem fejezhetjük be anélkül a beszélgetést, hogy meg ne kérdeznénk: mit tart az ünnepi időszak lényegének, és hogyan készül rá? Rövid töprengés után felel:

– A karácsony Isten megtestesülésének ünnepe, és ha már megtestesült, be akar lépni az emberek életébe. Hasonlóan ahhoz, ahogyan Mária és József szállást kerestek, hogy Jézus megszülethessen. Csakhogy ha túl elfoglaltak vagyunk, és tehernek érezzük a nálunk kopogtatókat, nem biztos, hogy észrevesszük Isten érkezését. Részemről tehát azon vagyok, hogy a szemlélődő attitűdöt s a befogadói alapállást erősítsem magamban – elmegyek egy múzeumba, és hosszan vizsgálok egy képet, amire eddig nem fordítottam időt, vagy sétálok egyet a természetben, hogy érezzem a havat meg a hideget. Mindkét esetben az a lényeg, hogy kifelé figyeljek, engedjem közeledni, ami a külvilágból tart felém, és szállást keres nálam – mondja. – De más gyakorlatokat is lehet végezni ugyanezen célból. Mérjük fel, melyik családtagunkkal beszélgettünk a legkevesebbet az utóbbi időben, aztán hívjuk fel, és karácsonyig minden héten diskuráljunk vele egy órát! Ha így teszünk, biztosak lehetünk abban, hogy ismét jelen lesz az életünkben, vagyis megérkezik hozzánk – és ha őt be tudtuk engedni, bizonyára Istennek sem kell majd kint maradnia.

Borítókép: Nagy Bálint SJ (Fotó: Havran Zoltán)