Szorongással, aggodalommal köszöntött ránk az advent 1989 decemberében. Riasztó hírek érkeztek a bánsági Temesvárról: a szülőhazájáért aggódó, hívei életét és szabadságát féltő református lelkész, Tőkés László prédikációiban, külföldi újságíróknak adott nyilatkozataiban nyíltan vádolta a kommunista diktátort, a népét megalázó, nyomorba taszító pártfőtitkárt, Nicolae Ceaușescut. A rendszer ezt nem tűrhette, a hívek hiába vették körül templomukat és papjuk otthonát, a diktátor emberei rátörtek, és családjával együtt
– várandós feleségét sem kímélve – ismeretlen helyre hurcolták.
A nép nyomorgott, nélkülözött („üres az istálló és a jászol / idén se lesz nálunk karácsony / hiába vártok / nem jönnek a három királyok”). Már nem lehetett megfélemlíteni az utcán gyülekező tömeget. Temesváron népfelkelés kezdődött december 15-én. És lassan egész Erdélyben kiegyenesedtek az emberek. Ezért súlyos árat kellett fizetni, halottak százai maradtak az utcán.
A diktátor a szokásos módon válaszolt: huligánnak, fasisztának, lázadóknak nevezte a tiltakozókat, és hatalmának tudatában december 21-ére Bukarestben hatalmas tömegdemonstrációra adott parancsot, hogy a tömeggel elítéltesse a temesvári felkelést. De a szónokló főtitkár szava lassan elhalt, tekintetéből értetlenség, majd rémület sugárzott. Emberei elvitték a mikrofon elől, a tömeg megindult a párt hatalmát demonstráló gyűlölt épület felé.
Mindez már történelem. De ma sem tudjuk, kik folytatták az öldöklést, kik terjesztették a terroristákról szóló rémhíreket, miért kellett meghalnia annyi embernek még a diktátor elmenekülése után is, amikor ő már nem adhatott parancsot a sortüzekre Temesváron, Kolozsváron, Nagyszebenben, Bukarestben, Marosvásárhelyen, miért és hogyan próbálták eltüntetni a halottakat, és főleg kik. Kik kerültek szinte azonnal hatalomra, miféle összeesküvés volt a háttérben?
Szorongva követtük a televízióban az eseményeket. Az ünnepi előkészületek megakadtak, már nem volt fontos sem a kalács, sem a töltött káposzta. A gyűlölt diktátor kivégzését a televízió december 25-én „élőben” közvetítette, bár lehet, hogy már korábban halott volt. Régóta tartogatott francia pezsgőt vettem elő, nagy becsben rejtegettem eddig, mert nagy esemény hírére akartam felbontani. A pezsgő csalódást okozott, bugyborékolt, savanyú szagot árasztott, ihatatlan volt, csak kidobni lehetett, ez sem az volt, aminek hittük.
Barátaink, akik mind őseik szülőföldjére, Erdélyre figyelve követték aggódva az eseményeket, azonnal szervezkedni kezdtek, Németországból, Ausztriából és Magyarországról érkeztek adományokkal megrakott autókban. Tizenkét autóval indultunk december 27-én hajnali három órakor Budapestről segélyt vinni, elsősorban gyógyszert, könyveket, karácsonyi édességet. Magánautókból, teherautókból álló konvojok százai indultak a magyar–román határ felé. Mindössze három nap alatt minden megváltozott: vámolás nem volt (pedig korábban milyen kutatás, zabrálás zajlott a határnál, a román vámosok éhsége nem ismert határt!), a román nemzeti zászló címer nélkül lengedezett, az ország nevéből eltűnt a „szocialista” jelző, az ország már csak köztársaság volt, a vámosok és határőrök hirtelen megtanultak magyarul. A Királyhágóhoz közelítve a legbizarrabb látvány volt a román harckocsi tetején a kis karácsonyfa. (Romániában évtizedekig tilos volt a karácsonyfa állítása, télapóünnep dívott helyette, a karácsonyfát, ha mégis létezett, télifának nevezték…) A kiskatona zavartan mosolygott, amikor megkértem, hogy a harci jármű belsejét megnézhessem, ilyenből rángatták ki a pártfőtitkárt elfogása után a târgoviștei laktanya udvarán. Olyan természetességgel tessékelt be a harckocsiba engem, az idegen állampolgárt, mintha ez mindig is lehetséges lett volna.
A régóta nélkülöző lakosság tudni akarta, hogy hova, kikhez kerülnek a segélycsomagok, az adományokhoz hol lehet hozzájutni („megértjük persze mit tehetnénk / de olyan sötétek az esték / s a szeretetnek / hiánya nagyon diderget”). A hirtelen felálló új hivatal válasza az volt, hogy a segélycsomagokat az üzletekben megvásárolhatják lejért, a befolyt összegeket az állam a felújításra fordítja majd. Újra virágba szökkent pillanatok alatt a korrupció, az ügyeskedés, az üzérkedés.
Kolozsvárra érve megálltunk a pár nappal korábbi tüntetés helyén, ahol a diktatúra védői embereket lőttek agyon. Az utcán csonttá fagyott fekete kenyérbe állított gyertya állt, rajta felirat: „Ceaușescu-féle kenyér”, mellette a fehér kenyér: „Ilyent szeretnénk enni!”. Torda után Aranyosmeggyesen egy szegényes kapu előtt álldogáló idős embertől románul vizet kértem, ő akadozva, de magyarul köszönte meg Magyarországnak az adományokat. Kutyfalván háza előtt álló román asszony magyarul beszélő fia segítségével hívott be egy pohár borra. Elhárítva az invitálást egy doboz szaloncukorral kívántam nekik boldog új évet.
Marosvásárhelyhez közeledve katonák tereltek volna le az útról, hogy megadott helyen adjuk le segélycsomagjainkat. Mi már értesülve arról, hogy mi zajlik a csomagosztások körül, inkább plébániákra, parókiákra, orvosok falusi rendelőibe vittük el adományainkat, végig a Székelyföldön. Vásárhelyen a december 21-én lezajlott tragédia helyszíne fogadott: a főtéren kiégett ablakú szálloda, mécsesek, keresztek, koszorúk, az áldozatok fényképei, gyertyák mindenütt. Mélyen megérintett, amit láttam, ez itt hajdani életem tere, utcák, amelyeket naponta jártam. A pártházról már hiányzott a gyűlölt címer, tépett iratok maradékait sodorta még mindig a szél. Felnéztem a gyönyörű század eleji épületre, talán újra városháza lehet majd. Az emberek boldogok, felszabadultak, de gyanakodva figyelnek, várnak: kik kerülnek ezekben a napokban az ország, a város élére, kik fognak dönteni ott fent, Bukarestben a kisebbségek jövőjéről? Én nem értettem az aggodalmaskodást, ők azonban többet láttak, hallottak, a román szomszéd már a liftből kilépve nem köszönt a szomszédjának. Már nyíltan formálódott a nacionalista Vatra, a kisebbségeket kirekesztő párt, amely majd levezényli hamarosan a „fekete márciust”. Érezték volna ezt barátaim, akiket felkerestem, amikor rám bízták bőröndjeiket, már felkészülve a Magyarországra való átköltözésre? („előrelátó vagy de mégis / nézz uram a hátad mögé is / ott is lakoznak / s örülnének a mosolyodnak”)
December 31-én érkeztünk vissza Budapestre, csak rám vártak barátaink a pezsgővel, de én egyszerre éreztem örömet és fájdalmat, a nagy kérdésre, hogy mi lesz ezután, nem tudtam válaszolni. Ám alig két hét elteltével újra Marosvásárhelyen voltam újabb adományokkal, ezúttal régi iskolámat kerestem fel. Azt reméltem, hogy „bár messzi a csillag / mindenüvé nem világíthat”, de talán mégis vet egy pillantást az erdélyi magyarságra.
(Az idézett sorok Kányádi Sándor Isten háta mögött című verséből valók.)
Borítókép: Ideiglenes sírok a kolozsvári Bocskai téren 1989 decemberében (Forrás: Fortepan)
