– Dúdolót tart több helyen az országban, és szívesen tanít éneket a koncertjein. A kutató biológustól is kérdezzük, miért akkora öröm énekelni, pragmatikusan fogalmazva: mi haszna van?
– Az emberré válás aktív formálója lehetett a zene és az éneklés, legalábbis erre utal, hogy negyvenezer évvel ezelőtt barlangi medve csontjába fúrt lyukakat, így készített kezdetleges furulyát az ősember.
A zenei élmény magas rendű asszociációs agyterületeket aktivál, hatással van az intelligenciánkra, a memóriánkra, az asszociatív és elvont gondolkodásra való képességünkre, sőt még arra is, hogy előre tervezzünk, s döntéseinkért felelősséget vállaljunk.
Az éneklés közben megélt öröm akár hormonálisan is leírható: endorfin, úgynevezett boldogsághormon és oxitocin termelődik a szervezetben.
Az oxitocinnak szerepe van az agy pszichés működésében, fájdalomcsillapító hatású, csökkenti a félelmet, segíti a kötődés kialakulását, erősíti az összetartozás érzését. Mind ajándék a mai megkeveredett világunkban. S ehhez csak énekelni kell!
Kodály Zoltán úgy tartotta: lehet élni zene nélkül is, hiszen a sivatagon át is vezet út. De miért tennénk így, amikor járhatunk virágos réteken?! Életminőségünket javítja a zene.
– Azt mondják, hogy aki énekel, az nem fél. Olyankor oldódik a félelem?
– Mindenki tudja ezt, aki dalolva bátorítja magát, hogy a sötét pincébe lemerészkedjen. Éneklés közben felgyorsul a stresszhormonok lebontása, ezért is válunk felszabadultabbá.
Az örömért és a jutalmazásért felelős agyi központok aktiválódnak, a félelmet szabályozó idegi terület pedig gátlódik. Fájdalomcsillapító hatásáról friss élményem is van: a Duna Művészegyüttes legújabb, Szépséges Mezőség című előadására készülve többször is elpróbáltuk azt a pillanatot, amikor egy magas emelvényre kell felsétálni énekelve. A bemutatón azonban az egyik állványt nem sikerült teljes mértékben rögzíteni.
– Elállt a lélegzete?
– Elállt volna, ha épp nem énekelek. Szép és kifejező a magyar nyelv. Ha megijedünk, elfelejtünk levegőt venni, ha rettegünk, akkor túl gyorsan kapkodjuk a levegőt. Az éneklés ennek épp ellenkezője: nyugodt, mély belégzés és hosszú, elnyújtott kilélegzés, amelynek komoly stresszoldó funkciója is van.
Amint tehát az emelvényen egyre följebb és följebb mentem, váratlanul kimozdult a lábam alól az egyik elem. Éneklés közben gyakran önfeledt, módosult tudatállapotban vagyok, meg sem álltam, fájdalmat sem éreztem, de valami jeges borzongás futott végig rajtam.
Késő este már otthon ért a meglepetés: bal combizmom belső oldala csúnyán bevérzett, mikroszakadások és sérülések történtek rajta. Csodálatos módon a színpadon semmiféle fájdalmat nem éreztem.
Nap nap után megtapasztalom, hogy az éneklés belső világunk jobb megismerését és kiteljesedését szolgálja. És ha ez közösségben történik, annak megsokszorozott ereje van.
– A magyar kultúra önmagában is szervező erő. Az összetartozás személyes átélését mi segítheti?
– A néphagyomány kicsi gyerekkortól alkalmat nyújt a művészi alkotásra és a közösség megtartó erejének tapasztalására. Kodály a születés előtt kilenc hónappal ajánlotta megkezdeni a zenei nevelést.
Később jöhetnek a zenés, táncos gyermekjátékok, amelyekről a zenetudós úgy tartotta: „valóságos tárházai a tudatalatti magyarságnak”, szerepük van tehát az identitás kialakulásában, miközben megerősítik a társas érzést, az életörömet is.
Kutatások bizonyítják, hogy kulturális örökségünk megismerése, hagyományaink gyakorlása fejleszti érzelmi intelligenciánkat, szociális kapcsolatainkat és a memóriát, a szövegértést – hatással van személyiségünk egészére. A diaszpórában járva többször is megtapasztaltam, milyen elementáris erővel tud feltörni ez a tudat alatti magyarság.
– A magyar himnuszhoz kötődnek hasonló, közösségi élményei?
– Kezdőénekként, gyerekkorom április 4-i vagy november 7-i iskolai ünnepségein nem a valódi mélységét kaptam. Hogy később mégis szervesült az életembe, azt azoknak köszönhetem, akik úgy gondolták: életfeladatuk, hogy távol a hazájuktól megtartsák magyarságukat.
Kovács Ferdinánd futóbajnoknál megéreztem, mit adhat valójában a himnusz. Nándi bácsi benne lett volna a melbourne-i olimpiai csapatban, de helyette inkább a feleségét szöktette át a határon. Ausztriában, Tirolban telepedtek le.
Közel álltak hozzánk, mert a nagymamámat ugyanabban a cellában tartotta fogva az ÁVO, mint Erzsike nénit, Nándi bácsi feleségét. Édesanyámnak végül az egész családja odaveszett, koncepciós per áldozata lett, de Erzsike nénit a férje megmentette: konkrétan átfutott vele a határon 1956. november 4-én, máskülönben a forradalom leverése után visszavitték volna őt is a kalocsai fegyházba.
Tőlük ismertem meg nagyszüleim történetét. Nándi bácsi igaz hazafi volt, minden találkozásunkkor elénekeltük a magyar himnuszt. Mondd meg, mit énekelsz, s megmondom, ki vagy. Nem véletlenül ismételjük, daloljuk ugyanazokat a sorokat: a zene lelki táplálék, gyógyító, vigasztaló funkciója a transzcendenssel való találkozás lehetőségét is nyújtja.
Borítókép: Navratil Andrea (Fotó: MTI/Cseke Csilla)
