Életképesség

Budapest, Városliget Magyar Zene Háza Fotó: Teknős Miklós

A két világháború között épült fel a korszak kiemelkedő alkotása, egyúttal a magyar sors jelképe, a Regnum Marianum templom.

A millenniumi kiállítás a Ligetet népszerű szórakozóhellyé változtatta. Mire az Ősbudavára 1907-ben végleg bezárt, rögzült a Liget társadalmi használata; hová járt a nagypolgárság, hová a szabadnapos cseléd.

Fotó: Teknős Miklós

A Budapesti Nemzetközi Vásár – különböző nevek alatt és megszakításokkal – 1907 óta létezett. Kezdetben az Iparcsarnok körül szerveződött, 1947–73 között a Liget Vajdahunyad vára körüli területét foglalta el. Az egyre nagyobb vásár a Liget hanyatlásához vezetett. Kiszolgálóépületeket emeltek, sétányokat utcává szélesítettek. A vásár elköltözése után a Liget már nem tudott „visszabillenni”. A vásár maradékai rommá váltak, amelyet a növényzet nem ápolt, de legalább eltakart.

Az az ötlet, hogy a Liget a főváros múzeumi negyedévé váljon, már az 1885-ös kiállítás idején felvetődött. A két múzeumi épület után a megvalósítást anyagiak hiánya, koncepcionális és személyi ellentétek fékezték – és a háborúk is közbeszóltak. Ami napjainkban megvalósul a Ligetben, nem meghökkentő újdonság, hanem hosszú folyamat logikus betetőzése.

Most két épületnek örülhetünk. A kettő nagyon különbözik egymástól. A Magyar Zene Háza látványos, üvegfalú, áttört, színes gombafejű, barátságos építmény, nagy körlépcsőjére komponált szabálytalan terekkel, amelyek mindegyikében sajátos és tanulságos élmény várja a látogatót. 

Ez az épület úgy vezeti végig a látogatót zenénk történetén, hogy közben maga is élmény; a tartalommal eggyé válik. Az íves tetőformájú Néprajzi Múzeum lineáris rendszerű, meghökkentően nagy tömb. Méretei ellenére külsejében-belsejében áttekinthető; egyszerre a Liget kapuja és népi tárgyi múltunk tárháza. Nem vonja el a figyelmet a gyűjteményektől, hanem mintegy háttérbe lépve tálalja azokat. 

Mindkét épület jellemzője a magas műszaki színvonal és a szerkezetek modern és szellemes megoldása. (Sajnos ezek többsége csak a szakember szívét dobogtathatja meg.) Az egyik épület a kollektív élmény része, a másik nagy kiállítás tapintatos kerete. Az épületek harmonikus egységet alkotnak gondosan megtervezett környezetükkel.

Fotó: Teknős Miklós

A zöldfelületek hullámzó dombjai között az élmény és a nyugalom szigetei összeérnek.

Jogos, de mégis laikus kérdés, hogy ezek az épületek „szépek-e”. Erre valaha egyszerűen lehetett válaszolni. A történeti stílusok formai etalonjai korukat tükrözték. A barokk korban barokk módra éltek, alkottak, szerettek… 

A nemes ifjakat akkor nemcsak helyes viselkedésre, kardforgatásra, táncra tanították, hanem építészetre is. Korunkban vannak hívei a történeti formáknak, a két világháború közötti, az 1960-as évekbeli és a kortársi modern építészetnek.

Szocializáció, ízlés, emlékek, társadalmi és politikai elfogultságok hajlítanak bennünket egyik vagy másik irányba. De vajon létezik abszolút vagy objektív mérce korunk építészetében?

Hogy a ház működjön, és a tető ne essen a fejünkre – vagyis hogy alaprajzi rendszerében és műszaki megoldásában megfeleljen –, ez alapkövetelmény. Hogy kifejezze értékrendünket, és bennünket dicsérjen – azaz legyen presztízse –, szintén fontos. 

Ezentúl pedig ott van az emlékképeinkből, hangulatainkból, vágyainkból összeálló megfogalmazhatatlan kötelék, amely bennünket egy építészeti alkotáshoz köt. A „jó” épülethez minden látogató hozzáteszi a magáét – érzelmeiben és gondolatban. A jó ház bennünk válik „jóvá”.

Fotó: Teknős Miklós

Az építkezést sokan bírálták. Féltették a Liget zöldterületeit, és sajnálták az elvesző múltat. Hogy évszázados tervek végre megvalósulnak; hogy a Liget gyarapszik két korunkat és jövőbe vetett hitünket hirdető kiváló épülettel; hogy korábbi épületek csövestanyává züllött maradékai eltűnnek; hogy feleslegesen széles utcák parki sétánnyá karcsúsodnak; hogy a Liget új élményeket kínálva szebbé, rendezettebbé válik; hogy nő a zöldterület – ezt egyesek nem hitték el, mások úgy gondolták, ami létezik az életükben, ne változzon, akár szebbre és jobbra sem. 

A nosztalgia azonban – akár a szentimentalizmus – akármilyen emberi is, kicsinyes, középszerű érzés, amelyből hiányzik a bátorság, amely nem ismeri az igazi nagyságot. A tűnődő sértődöttség titokban jóleső lelkiállapota ez, amely megtorpan az igazi karakter előtt, és fél az igazi konfliktustól. Nem a jövő és nem az alkotás alapja.

Az első világháború előtt bármely középület – elöljáróság, iskola, börtön – elkészülte „hír” volt, az újságok közölték az épület, a tervező és az avatás képeit. Országos épület avatását megtisztelte őfelsége Ferenc József király is kedvelt minisztereivel. 

Az volt az általános érzés, hogy „ezt mi csináltuk”, ez nemzetünk életképességének újabb bizonyítéka magunk és a világ előtt. Az alkotni akarás és a verseny drámája e korszak művészetét valóságos tartalommal töltötte meg; ebből következett az 1870-es, 1880-as évek építészetének magas művészi színvonala. 

Egy középület építése akkor örömmel töltötte el a társadalmat. Hogy ma ez a két ház megépült, az is öröm. Örülhetünk, hogy ezek az épületek korunkat, társadalmunkat és műszaki környezetünket magunk és az utókor előtt méltó módon reprezentálják.

Borítókép: A Magyar Zene Háza alagsorában található hang- és látványdóm (Fotó: Teknős Miklós)