A főváros 1918–1919-ben a két délnyugati udvarban Balázs Ernő tervei szerint kétemeletes pavilonokat építtetett. A Gerlóczy utcai oldalon Bierbauer Virgil és Reichl Kálmán tervei alapján 1926-ban kétemeletes tűzoltósági épületet emeltek.
Valamennyi épületrészt a XX. század folyamán többször átalakították és renoválták. A második világháborúban elpusztult keresztszárny helyén 1949–1950-ben Payr Egon tervei alapján emeltek új négyemeletes irodaházat.
A végeredmény vegyes minőségű, kusza együttes lett – barokk maggal.
Kezdettől fogva gondot okozott az együttes zárványjellege a Belvárosban, miközben hiányzott Budapest városházával kijelölt, jelképszerű központja – amire sem ez, sem pedig a Váci utcai Új Városháza (Steindl Imre, 1870) nem felelt meg.
Az az érzés, hogy a városnak hiányzik a központja, a XX. század eleje óta jelen van városépítészetünkben. Nehéz úgy a térképre nézni, hogy ne a városházi tömb előtti, mai Madách tér felé forduló területre képzeljük el a városháza terét – ami az 1920-as évek óta „Forumként” él gondolkodásunkban.
Városrendezők, építészek, laikusok megoldások sorát publikálták a városháza jövőjéről. A konzervatívok – Heuffel Adolf, Devecis del Vecchio Ferenc – a meglévő épületeket kiegészítő új épületegyüttest képzeltek el.
Hoepfner Guidó az Erzsébet térre, gróf Andrássy Géza a mai Madách tér elé álmodott új városházát, Kaffka Péter az Andrássy út torkolatát tartotta erre megfelelőnek. A még merészebbek – például Pál Hugó – felhőkarcolót terveztek. Az 1936-os városrendezési pályázatból látható, hogy a főváros a megtartott barokk épület mellett magas épülettömböt tartott elfogadhatónak.
Az 1939. évi városházi nagy pályázat a mai Bajcsy-Zsilinszky útra és a Madách térrel komponált tornyos új tömb építését díjazta (I. díjak: Weichinger Károly és Kertész K. Róbert, Martsekényi Imre és Lauber László). Tükrözi az értékelés változását, hogy 1945 előtt a Deák téri evangélikus templomot új városházi építés esetén bonthatónak tartották.
