Eső és sár

Szakemberek és laikusok álma a budapesti Városházáról.

20211206 budapest varoshaz kulso havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

A főváros 1918–1919-ben a két délnyugati udvarban Balázs Ernő tervei szerint kétemeletes pavilonokat építtetett. A Gerlóczy utcai oldalon Bierbauer Virgil és Reichl Kálmán tervei alapján 1926-ban kétemeletes tűzoltósági épületet emeltek. 

Valamennyi épületrészt a XX. század folyamán többször átalakították és renoválták. A második világháborúban elpusztult keresztszárny helyén 1949–1950-ben Payr Egon tervei alapján emeltek új négyemeletes irodaházat.

A végeredmény vegyes minőségű, kusza együttes lett – barokk maggal.

Kezdettől fogva gondot okozott az együttes zárványjellege a Belvárosban, miközben hiányzott Budapest városházával kijelölt, jelképszerű központja – amire sem ez, sem pedig a Váci utcai Új Városháza (Steindl Imre, 1870) nem felelt meg. 

Az az érzés, hogy a városnak hiányzik a központja, a XX. század eleje óta jelen van városépítészetünkben. Nehéz úgy a térképre nézni, hogy ne a városházi tömb előtti, mai Madách tér felé forduló területre képzeljük el a városháza terét – ami az 1920-as évek óta „Forumként” él gondolkodásunkban.

Városrendezők, építészek, laikusok megoldások sorát publikálták a városháza jövőjéről. A konzervatívok – Heuffel Adolf, Devecis del Vecchio Ferenc – a meglévő épületeket kiegészítő új épületegyüttest képzeltek el. 

Hoepfner Guidó az Erzsébet térre, gróf Andrássy Géza a mai Madách tér elé álmodott új városházát, Kaffka Péter az Andrássy út torkolatát tartotta erre megfelelőnek. A még merészebbek – például Pál Hugó – felhőkarcolót terveztek. Az 1936-os városrendezési pályázatból látható, hogy a főváros a megtartott barokk épület mellett magas épülettömböt tartott elfogadhatónak. 

Az 1939. évi városházi nagy pályázat a mai Bajcsy-Zsilinszky útra és a Madách térrel komponált tornyos új tömb építését díjazta (I. díjak: Weichinger Károly és Kertész K. Róbert, Martsekényi Imre és Lauber László). Tükrözi az értékelés változását, hogy 1945 előtt a Deák téri evangélikus templomot új városházi építés esetén bonthatónak tartották.

A probléma megoldásának vágya tovább élt 1945 után, de csak az 1980-as évektől bukkannak fel új, átfogó elképzelések. A 2006-os és a 2008-as Budapest Szíve tervpályázatok fog­lalták össze a bővítés és új építés lehetőségeit. 

(I. díjak: Golda János, Koszorú Lajos, Madzin Attila és Erick van Egeraat.) Korunkban az együttes alkalmatlansága, zárvány mivolta és jelenlegi állapota egyaránt gond. Hogy a barokk együttesnek helyreállítva meg kell maradnia és az északkeleti keresztszárnynak, valamint a nyomorék udvari épületeknek el kell tűnniük, nem lehet kérdés. Visszaállíthatják az egykori kápolnát is.

A korábbi elképzelések tanulságai nyomán a Madách tér felé forduló, előtte térrel, fórummal kialakított új együttes lehet a város központja. Ha mögötte a barokk együttesben közösségi funkciókat kiszolgáló térsorokat hoznak létre, és ha a hozzáillően kialakított park is a közösség terévé válik, akkor megszűnik az együttes zárványléte a Belvárosban.

Ez nem egyszerű építészeti kérdés. Ha a szakemberek hozzászólnak, az természetes – ha a lakosság is hallatja hangját, az nagyon is kívánatos; bármi épül itt, nekik épül. Ha nem vennék figyelembe a műszaki szempontok mellett az építés és működtetés költségeit, hiba lenne; ha csak azok szerint döntenének, az már bűn lenne. 

A barokk tömb új épülettel való bővítése végre új városközpontot jelölne ki Budapesten, így egy lelkünkben létező hiányt oldana fel. A lényeg, hogy szembetaláljuk magunkat olyan plusszal, amelyet pénzben nem lehet kifejezni, ez pedig a hagyomány, amely létünk, gondolkodásunk része. 

Évszázadnál régebben itt működik a város „szíve” – maradjon is itt! Csak annyit kellene hozzáírni a vonatkozó övezeti előírásokhoz, hogy az együttest érintő döntés nyíltan és a közösség érdekében történjen.

Borítókép: A Városházával kapcsolatos mindenfajta döntést nyíltan, a közösség érdekében kell meghozni (Fotó: Havran Zoltán)