időjárás 16°C Paszkál 2022. május 17.
logo

Szabadíts meg a gonosztól

LAKATOS MIHÁLY
2022.01.19. 17:30 2022.01.19. 20:24
Szabadíts meg a gonosztól

Semmi értelme a buzgalomnak – ugratták ismerősei Ábelt, amikor húsz évvel ezelőtt alig egy hónapos elsőszülöttjének az esti fürdetés után a színes, karton képeskönyveket kezdte lapoz­gatni, és meséket költött hozzájuk –, egy ilyen korú gyermek még úgysem értheti ezeket. Túl korai – mondták –, látszik, hogy kezdő apuka vagy. 

Ábel azonban nem törődött a baráti intelmekkel, hiszen a csecsemő szemmel látható érdeklődéssel figyelte az előadását, így mindketten jól szórakoztak. Telt-múlt az idő, és eljött az a nap is, amikor a kisfiú iskolába ment. 

Tanító nénije már az első értekezleten megjegyezte, hogy meglepően bő a szókincse és választékosan fejezi ki magát. Ábel nem válaszolt, csak mosolygott.

Közben már a világra jött másodszülöttjének is mondogatta esténként az „értelmetlen” meséket, sőt a mesehallgatók tábora hamarosan újabb kis jövevénnyel gyarapodott.

A mindannyiuk által kedvelt esti program immár két évtizede tart, s nehéz is felsorolni, hogy a vitéz szabócskától kezdve Csipikén, Winnetou-n,

Bornemissza Gergelyen, Monte Cristo grófján át egészen Wolandig és Margaritáig ki mindenki meg nem fordult a viszonylag szűkre szabott kis hálószobában. 

És akkor az olyan négylábú hősöket, mint Bogáncs, Fehér Agyar, Buck vagy Jeromos még nem is említettük. Hiába, sok jó irodalmi mű kis helyen is elfér.

De húsz év mégiscsak nagy idő, s az időről közismert, hogy egyirányú utcában halad. 

Egyesek tudni vélik, hogy egyúttal zsákutca is, amely építési területben végződik (legalábbis erre utal az ott lévő gödör, ásó és kapa), míg mások nem feledkeznek el a harmadik kultikus tárgyról, a nagyharangról sem, ami számukra azt jelzi, hogy ha előre nem is, de felfelé még vezet út. 

Bárhogy is van, a legnagyobbik fiú, aki ma már az egyetem padjait koptatja, immár fél évtizede „kiröppent” az esti olvasókörből, és mostanság a kamaszkor vége felé evickélő középső is próbálgatja a szárnyait.

Ennek éppen a minap adta tanújelét. Előző este Ábel, azzal a szándékkal, hogy jól megdolgoztatja rekeszizmaikat, Rejtő egyik regényét, A megkerült cirkálót emelte le a polcról. Az elalvás előtti nevetés a pihentető álom záloga – gondolta. 

Elkezdte hát az olvasást, sorjáztak a fergeteges poénok, s már a negyedik fejezet végénél tartott, amikor Fülig Jimmy döbbenten látja, hogy Piszkos Fred a rendőrség pincéjében lakik, a lomtárban (mondván: „Sosem hallottam még, hogy itt razzia lett volna”), de a fiúk részéről a visszajelzések rendre elmaradtak. 

Amikor felnézett, azt látta, hogy mindkettő alszik. Enyhén neheztelő sóhajjal tette le a könyvet, s maga is aludni ment. Másnap nem állta meg, hogy szóvá ne tegye a dolgot a középsőnek: „Úgy nincs kedvem olvasni, hogy egymást követik a jobbnál jobb poénok, ti meg alszotok.” Mire ő: „Nem aludtam én, apa, de azok ma már nem poénok! Elavultak, ezeken ma már nem nevet senki! A vicc is kiment divatból!”

Úgy érte ez Ábelt, mint géppisztoly-sorozat a szegény partizánt. Hirtelen nem is tudott válaszolni. Valami olyasmit pampogott az orra alatt, hogy a humor soha nem megy ki divatból, legalábbis amíg székelyek vannak a világon.

S félig te is az lennél – nézett rá szemrehányóan. Nyilván tudta, hogy a kamaszkor világmegváltó hevének, a mindent és mindenkit türelmetlenül felülbíráló és átértékelő indulatok villámlásának lehetett tanúja (amely aztán akár a villám tűnik el), azok a mondatok mégis mellbe vágták. 

Mintha a felbolygatott őszi avar rothadásszaga csapta volna meg az orrát, a színes falevelek szemkényeztető romantikája nélkül. Hogy lám, egy újabb megszeretett világ esik szét körülötte, a már ki tudja hányadik gyermekkora óta, de mind közül ez a legfájóbb, mert ezúttal szeretett fiait is elsodorja tőle. 

S neki ismét Robinsonként kell felépítenie valamiféle menedéket, amely eltakarja szeme elől a sziget kietlenségét, ó nem, neki ehhez már se kedve, se ereje…

Szóval hősünket meglegyintette az elmúlás szele, és nem volt balzsamillatú. Ráébredt, hogy mialatt a fiúk felnőttek, ő is vészesen megközelítette az „építési területet”.

Csakhogy a kezében lévő könyvek eddig eltakarták előle. Most értette meg igazán, miért írja Thomas Mann a József és testvéreiben: „Mert nem lehetett az egész élet ezentúl Jákóbé, és nem állhatott továbbra is mint egyedüli és a világ ura; hanem fiakba kellett oldódnia, s a maga személyét a halálnak átadnia.”

A maga személyét a halálnak átadnia – zakatolt még másnap reggel is a fejében, amikor munkahelyén, a hivatalban, beszállt a páternoszterbe. A Miatyánk kezdő szavaival elnevezett személyfelvonóról tudni kell, hogy tulajdonképpen az épület „vérköre”, amely biztosítja a hivatal vérkeringését, azaz a hivatalnokok és az akták gyors közlekedését a különböző épületszintek között. 

Nap mint nap szorgalmasan, monoton kattogással végzi a munkáját az emberi elme e zseniális szüleménye, amelynek igazi jelentősége csak akkor mutatkozik meg, amikor bármilyen okból leállítják. Modernebb társai képtelenek pótolni, és ilyenkor tűnik el a hivatalból a mosoly, s telik meg az épület feszültséggel, fojtott szitkozódással, diszkrét liftajtórugdosással. 

Mégis: mindegyre felröppen a hír, hogy fel akarják számolni. Hogy ki és miért, nem tudni. Vajon ez már a hazai „cancel culture” előszele lenne?! Gondolta, a végére jár.

A netes szótárban ez állt: „Sok országban ma már tilos páternosztert építeni, mert ez a fajta felvonó gyakrabban okozott balesetet (a be- és kiszállásnál), illetve a korlátozott mozgásképességűekre való tekintettel.”

Aha, igen, itt már dereng a szokásos uniós elmebaj… Gyakori balesetek, hm. Az elmúlt hat évben a hivatalban egyszer történt baleset a páteren: amikor valaki két székkel a kezében szállt be… De zömében azért épelméjűek dolgoznak itt. 

A fogyatékosokra való tekintettel, hm. Ez már maga a kénköves szagú progresszivitás, a padlógázzal közlekedő és a józan észt kilapító „jóemberkedés”. Mivel Ábel nem tud úszni, ő is követelhetné, hogy tiltsák be az úszómedencéket mint kirekesztő létesítményeket.

Hirtelen szánalom öntötte el sorstársa, az öreg jószág iránt, akinek a jelek szerint szintén lejárt az ideje. Ekkor táskájában megcsörrent a telefon. Előbb halkan, majd egyre hangosabban. Mint a nagyharang. Mire elővette, elhallgatott. 

A legkisebbik fia hívta. S akkor a tekintete hirtelen felderült. – Hallod, öreg? – csapott a páter burkolatára. – Még nincs vége! Küzdeni fogunk! Ki időt nyer…

Kiugrott a liftből, és miközben a felszálló fülke után nézett, emígy fohászkodott magában: „sed libera nos a malo”.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)