Szabadíts meg a gonosztól

Mivel Ábel nem tud úszni, ő is követelhetné, hogy tiltsák be az úszómedencéket mint kirekesztő létesítményeket.

Elkezdte hát az olvasást, sorjáztak a fergeteges poénok, s már a negyedik fejezet végénél tartott, amikor Fülig Jimmy döbbenten látja, hogy Piszkos Fred a rendőrség pincéjében lakik, a lomtárban (mondván: „Sosem hallottam még, hogy itt razzia lett volna”), de a fiúk részéről a visszajelzések rendre elmaradtak. 

Amikor felnézett, azt látta, hogy mindkettő alszik. Enyhén neheztelő sóhajjal tette le a könyvet, s maga is aludni ment. Másnap nem állta meg, hogy szóvá ne tegye a dolgot a középsőnek: „Úgy nincs kedvem olvasni, hogy egymást követik a jobbnál jobb poénok, ti meg alszotok.” Mire ő: „Nem aludtam én, apa, de azok ma már nem poénok! Elavultak, ezeken ma már nem nevet senki! A vicc is kiment divatból!”

Úgy érte ez Ábelt, mint géppisztoly-sorozat a szegény partizánt. Hirtelen nem is tudott válaszolni. Valami olyasmit pampogott az orra alatt, hogy a humor soha nem megy ki divatból, legalábbis amíg székelyek vannak a világon.

S félig te is az lennél – nézett rá szemrehányóan. Nyilván tudta, hogy a kamaszkor világmegváltó hevének, a mindent és mindenkit türelmetlenül felülbíráló és átértékelő indulatok villámlásának lehetett tanúja (amely aztán akár a villám tűnik el), azok a mondatok mégis mellbe vágták. 

Mintha a felbolygatott őszi avar rothadásszaga csapta volna meg az orrát, a színes falevelek szemkényeztető romantikája nélkül. Hogy lám, egy újabb megszeretett világ esik szét körülötte, a már ki tudja hányadik gyermekkora óta, de mind közül ez a legfájóbb, mert ezúttal szeretett fiait is elsodorja tőle. 

S neki ismét Robinsonként kell felépítenie valamiféle menedéket, amely eltakarja szeme elől a sziget kietlenségét, ó nem, neki ehhez már se kedve, se ereje…

Szóval hősünket meglegyintette az elmúlás szele, és nem volt balzsamillatú. Ráébredt, hogy mialatt a fiúk felnőttek, ő is vészesen megközelítette az „építési területet”.

Csakhogy a kezében lévő könyvek eddig eltakarták előle. Most értette meg igazán, miért írja Thomas Mann a József és testvéreiben: „Mert nem lehetett az egész élet ezentúl Jákóbé, és nem állhatott továbbra is mint egyedüli és a világ ura; hanem fiakba kellett oldódnia, s a maga személyét a halálnak átadnia.”

A maga személyét a halálnak átadnia – zakatolt még másnap reggel is a fejében, amikor munkahelyén, a hivatalban, beszállt a páternoszterbe. A Miatyánk kezdő szavaival elnevezett személyfelvonóról tudni kell, hogy tulajdonképpen az épület „vérköre”, amely biztosítja a hivatal vérkeringését, azaz a hivatalnokok és az akták gyors közlekedését a különböző épületszintek között. 

Nap mint nap szorgalmasan, monoton kattogással végzi a munkáját az emberi elme e zseniális szüleménye, amelynek igazi jelentősége csak akkor mutatkozik meg, amikor bármilyen okból leállítják. Modernebb társai képtelenek pótolni, és ilyenkor tűnik el a hivatalból a mosoly, s telik meg az épület feszültséggel, fojtott szitkozódással, diszkrét liftajtórugdosással. 

Mégis: mindegyre felröppen a hír, hogy fel akarják számolni. Hogy ki és miért, nem tudni. Vajon ez már a hazai „cancel culture” előszele lenne?! Gondolta, a végére jár.

A netes szótárban ez állt: „Sok országban ma már tilos páternosztert építeni, mert ez a fajta felvonó gyakrabban okozott balesetet (a be- és kiszállásnál), illetve a korlátozott mozgásképességűekre való tekintettel.”

Aha, igen, itt már dereng a szokásos uniós elmebaj… Gyakori balesetek, hm. Az elmúlt hat évben a hivatalban egyszer történt baleset a páteren: amikor valaki két székkel a kezében szállt be… De zömében azért épelméjűek dolgoznak itt. 

A fogyatékosokra való tekintettel, hm. Ez már maga a kénköves szagú progresszivitás, a padlógázzal közlekedő és a józan észt kilapító „jóemberkedés”. Mivel Ábel nem tud úszni, ő is követelhetné, hogy tiltsák be az úszómedencéket mint kirekesztő létesítményeket.

Hirtelen szánalom öntötte el sorstársa, az öreg jószág iránt, akinek a jelek szerint szintén lejárt az ideje. Ekkor táskájában megcsörrent a telefon. Előbb halkan, majd egyre hangosabban. Mint a nagyharang. Mire elővette, elhallgatott. 

A legkisebbik fia hívta. S akkor a tekintete hirtelen felderült. – Hallod, öreg? – csapott a páter burkolatára. – Még nincs vége! Küzdeni fogunk! Ki időt nyer…

Kiugrott a liftből, és miközben a felszálló fülke után nézett, emígy fohászkodott magában: „sed libera nos a malo”.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)