Ma is édes-bús emlékként gomolyog Ábelben, valahol a tudat és a tudattalan határán, az a sok öröm és csalódás, amelyben élete során része volt, s amelynek forrásvidéke és torkolata mindig ugyanaz volt: a nő.
A nő a férfi igazi iskolája. Az óvodától az egyetemig, és azon túl is. A férfi csak egy hangsor, a nő harmónia.
Születésekor apja sorkatonaként szolgált, így Ábelt és anyját falun lakó nagyszülei fogadták be. Anyja ölében tapasztalhatta meg először azt a jellegzetes eufóriát, amelyet férfiemberből a női ölelés kivált. De nemcsak az anyja, hanem annak négy, szebbnél szebb leánytestvére részéről is kijutott a babusgatásból, kényeztetésből, így nem csoda, ha később a mennyországot is olyan helyként képzelte el, ahol lányokkal van körülvéve. (A mennyországgal kapcsolatban még lehetnek illúzióink.)
Az akkortájt tizen- és huszonéves nagynénik a család első és ráadásul fiú unokáját nagy becsben tartották tehát, így nem csoda, hogy amikor egy óvatlan pillanatban belázasodott, mindannyian elkísérték a szomszéd faluban székelő körzeti orvoshoz. Télvíz ideje volt, s a nagy hóban, jól bebugyolálva, szánkón húzták a beteget a rendelőig. A „ló” szerepét az egyetlen nagybácsira, a tizenéves Áronkára osztották, aki buzgón igyekezett megfelelni a feladatnak.
A nagy igyekezetben a hepehupás réten a csecsemő valahogy lepottyant a szánkóról, de mivel a hóbuckák puha ölén nem érte különösebb trauma, csöndben vette tudomásul a helyváltoztatást. Ezért nem is értette a riadt gyermekcsapat örömét, amikor rövid keresés után rátaláltak. Az orvos a rendelőben ironikus mosollyal kapta kézbe Ábelt: „Nagy ember lehetsz, hogy ekkora díszkísérettel érkeztél…”
De térjünk vissza a nagynénikhez. Ábel mind közül a legkisebbhez, Katihoz ragaszkodott a leginkább. Ám a kisgyermek érzelmei nem mindig vannak összhangban a tetteivel. Gyakran előfordult, hogy a kétéves Ábel – nyilván a nagyobb testvérek felbujtására – azzal csúfolta az általános iskolai matematikával nehezen megbirkózó kislányt, hogy: „Buta, buta…” Kati nem tiltakozott, csak csöndesen sírdogált, könnyeitől maszatos lett az agyonradírozott füzet. Ma is lelkifurdalása van, ha eszébe jut a jelenet, és restelli kisgyermeki énje kegyetlenségét.
Aztán az apja leszerelt a katonaságtól, s a falusi mennyországnak hamarosan befellegzett. Beköltöztek a közeli kisvárosba, s a nagynénik eltűntek a szemhatárról. De csak onnan, mert az időnkénti találkozásaikat kísérő örömujjongás biztos jele volt annak, hogy ott legbelül bérelt helyük van.
Ahogy nőtt-nődögélt, a nőkhöz kapcsolódó érzelmei is bokrosodni kezdtek, s a bokor bizonyos ágain időnként virágok feslettek elő, majd hervadtak el. Nagycsoportos óvodásként fedezte fel, hogy jobban dobog a szíve, ha egy bizonyos kislány kezét foghatja sorban álláskor. És ez olyan jó érzés volt. Attól kezdve kifejezetten kereste a lehetőséget, hogy szíve kedvében járjon.
Sok-sok év múltán egy kötöttárubolt eladójában ismert rá egykori „szerelmére”, de nem tűnt úgy, hogy a nő felismerné. Közömbös tekintete azt mindenesetre tisztázta, hogy a hajdani szívdobogás nem volt kölcsönös, így Ábel sietve kifordult az ajtón.
„Pattintott sráckorszakából” (azaz serdülőkorából, amikor szinte minden lány lepattintotta, ha közeledni próbált) is maradt efféle időzített csalódása. Középiskolásként azt hitte, hogy udvarol egy szép arcú, eggyel fölötte járó leányzónak. Elkísérte koncertre, moziba, hazafelé bátortalanul megfogta a kezét, s a lány hagyta.
Ez neki elég is volt, nem törte magát, hogy tovább gombolyítsa a szerelem fonalát, valószínűleg azért is, mert bogot sejtett a fonálon. Ennek ellenére úgy tartotta számon, mint élete egyik (sikertelen ugyan, de) fontos szerelmét. Aztán harminc év múltán összefutottak egy iskolai rendezvényen, és Ábel megsemmisülten tapasztalta: a nő nemhogy a történetre, de a nevére sem emlékszik, és őszinte, már-már együttérző sajnálkozással tárja szét a karját. Abból pedig nem kért.
Kisiskolás volt, amikor az időközben gyönyörű hajadonná serdült Kati, aki valahol „román vidéken” tanult, levelet küldött nekik, benne egy fotóval. Ábel nem értette, mit jelent a „román vidék” (az anyja mondta így), de mivel Kati amiatt volt távol, ellenszenves fogalomként került be a szókincsébe. Hanem a fotó! A tizennyolc éves leány üdesége, nyílt, mosollyal átitatott tekintete s azok a dauerolt szőke fürtök… Hát, szóval, szerelmes lett a képbe.
Nagy örömére a fotó alanya aztán rövidesen hazatért, és a város központjában lévő bárban talált munkát pincérnőként. Ábel törzsvendég lett ugyanott. Ezt nem a kora, Kati ottléte indokolta. A bár mindig zsúfolva volt dohányzó, barkós férfiakkal és a kor divatja szerint bodorított hajú nőkkel, akik maguk is fújták a füstöt.
A sűrűn gomolygó füstfelleg szintén törzsvendégnek számított abban az időben, nem lett volna túlzás, ha a vendégek fejlámpával közlekednek az asztalok között. Ábel hetente két-három alkalommal is megjelent órák után, s ilyenkor Kati bemenekítette a konyhába, ahol kiemelt vendégként kezelte, azaz számolatlanul hordta számára a limonádét, a fagyit vagy éppen a süteményeket.
A szép pincérlánynak sűrűn hullt a borravaló (vö. baksis), így a kassza nem sínylette meg Ábel lakomáit. Ha éppen nem ért rá foglalkozni vele, nevetve beleborzolt Ábel hajába, s miután a kezébe nyomott két lejt (a fagyi árát), kikísérte az ajtón. Soha nem mulasztotta el, hogy integessen utána. Ő pedig a közeli utcasarkon, a „kinyomós” fagyiárusnál vette magához a csemegét.
A szülei nem tudtak ezekről a látogatásokról, s ha nem tudták, nem bánták. A lelkiismeretet viszont nem lehet átverni: érezte, hogy már-már visszaélésszerűen veszi igénybe Kati szeretetét, ezért magában megfogadta: ha felnőtt lesz, majd egy egész fagyitortával fogja viszonozni a lány nagylelkűségét. Vajon ez nem kevés? – vívódott egy darabig, de arra jutott, ezt akár többször is el lehet játszani. Bárhogy is lesz, nem marad adósa Katinak, nem.
Ó, hálaérzet, illékonyság fejedelme! – mondaná Shakespeare. Sok-sok évtized múltán egy verőfényes tavaszi napon Ábel munkahelyén megcsörrent a telefon. Az unokatestvére, Kati fia hívta. Talán két mondatot bírtak beszélni egymással. Ábel gyorsan magára zárta az iroda ajtaját, s az asztal hideg lapjára borult. S miközben omlottak a könnyei, gondolatban Katival vitázott: „A fagyitortát… azt még igazán megvárhattad volna… hiszen annyival tartozom neked!”
Nem igaz, hogy semmit sem viszünk magunkkal a túlvilágra! Két dolgot feltétlenül: a bűneinket és az adósságainkat.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
