Lakótelepen nőttünk fel, körülöttünk minden, de minden vadonatúj volt. A betonrengeteg egyenházai, a paneldzsungel, az aszfaltutak, még a frissen ültetett fák is. Ahogy egy új kocsinak újszaga van, a lakótelepnek is újszaga volt. A táblákon épp csak hogy megszáradt a festék, az ABC épp csak hogy megnyitott, a mérnökök által megtervezett sétányok, játszóterek még alig használtak.
Nem a legelsők közt költöztünk ide; mikor kiutalták a lakást nekünk, már egy egész új városrész emelkedett fel a sívó homokból, és úgy tűnt, ha már felemelkedett, terjeszkedik is tovább, kifelé, a pusztába, ahol már tízemeletes panelmonstrumok vázai nyújtóztak az ég felé.
Az az igazság, hogy mi, kölykök szerettünk ott lakni. Három ötemeletes panel fogott közre egy játszóteret; a harmadik házban szovjet tisztek laktak a családtagjaikkal – egy kis Ázsia a modern lakótelepen –, ennek köszönhetően a játszótér valóságos grundnak, csatatérnek számított.
Pár száz méterre tőlünk frissen ültetett erdő zöldellt, azon túl pedig marsbéli táj, amely akkor egyszerre szolgált vadnyugati kanyonokként, második világháborús csatatérként és meghódítandó bolygók felszíneként. Ott ma csónakázótó, strand és egy Kecskeméthez képest szokatlanul magas domb található. Nem mondhatni hát, hogy sivár volt a táj, ellenkezőleg, egy hat-hét éves kölyök nem is álmodhatna különbről.
A lakótelep lakói javarészt fiatalok voltak. Fiatal házaspárok egy, két, három gyerekkel. A szülők reggelente Wartburggal, Skodával, Trabanttal vagy a 20-as, esetleg 21-es busszal indultak dolgozni a nagy szocialista vállalatokba. Mi, kölykök meg csapatokban iskolába.
Csak néhány mogorva, helyét nem lelő öregember maradt odahaza. Nem szerettük őket. Öregszaguk volt, s szemmel láthatóan nem tetszett nekik a betondzsungel. Csak ültek a házak előtti padokon, botjaikra támaszkodva, és bámultak maguk elé, néha idegesítően nosztalgiáztak egymással ósdi dolgokról, és amikor rólunk esett szó, csak lemondóan legyintettek.
Ez a kis történet az Öregről és a fájáról szól. Mert az ő fája volt. De ezt akkor még nem tudtuk. A fa ott állt az ötemeletes, harminclakásos panelház oldalánál. Sehogy sem illett oda. Vén, göcsörtös fa volt, ki tudja, milyen, de már rég nem hozott gyümölcsöt.