Fa a panelház mellett

A fa ott állt az ötemeletes, harminclakásos panelház oldalánál. Sehogy sem illett oda.

Budapest, 2021. október 5. Egy felújított 10 emeletes panelház színes homlokzati festéssel a fõváros 3. kerületében a Lajos utca 142. szám alatt. Az utca számos barokk, copf, klasszicista és romantikus stílusú, részben mûemléki jellegû, részben mûemléki védelem alatt álló épülete között üde színfolt a hangulatos színezés. A 30-40 éves panel-épületek nem a mai energiafelhasználási, gazdaságossági szempontok szerint épültek, ezért idõszerû a felújításuk. Magyarországon mintegy 8 ezer panelépület, illetve 800 ezer panellakás van. MTVA/Bizományosi: Balaton József *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi igényért a fotó szerzõje/jogutódja közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt. Fotó: Balaton József

Az ilyeneket a lakótelep építésekor könyörtelenül kivágták; hisz semmi keresnivalójuk nem volt ott. A panelrengeteg előtt itt a homokon néhány szőlőskert lehetett régen, meg néhány tucatnyi hobbitanya. Az újonnan épült iskola előtt még a kivágott szőlőtőkék korhadó maradványaiban botladoztunk reggelente, egész addig, míg le nem betonozták azt is.

De ez a fa valahogy túlélte.

Nem értettük, miért. Az Öreg egy, a fa alá húzott padon gubbasztott egész nap. Kutyája sem volt, nem jött hozzá vendégségbe soha senki. Mogorván figyelt minket, rohangáló kölyköket, néha megfenyegetett a botjával, amikor túl közel merészkedtünk a hülye fájához. Amúgy ügyet sem vetettünk rá. A nevét se tudta senki, az ajtón nem volt névtábla.

Az a furcsa, elaggott fa különben másnak is szemet szúrt. Egyszer kijöttek a tanácstól, pár melóssal, gépfűrésszel, hogy most márpedig kivágják a fát. Az Öreg üvöltözött velük egy darabig, verést helyezett kilátásba, a melósok csak röhögtek rajta, egyikük elment az ABC-be sörért. 

Álldogáltak ott még egy órát, aztán a tanácsi ügyintéző úgy döntött, nem érdekli az egész, és elvonult a melósokkal együtt. A fa maradt, s aznap az Öreg éjszakába nyúlóan őrködött a nyomorult fája alatt, a padon, csak bámult maga elé, s mintha beszélt volna valakihez. Röhejesnek találtuk az egészet.

Amikor évekkel később meghalt, mi már nem bandáztunk, kamaszok voltunk, lányok után ácsingóztunk, sci-fi képregényeket rajzoltunk, moziba jártunk, és addigra már a ruszki hülyegyerekek is egészen megszelídültek. Senki nem harcolt már a játszótérért.

Éppen tavaszodott. Onnan tudtuk, hogy meghalt az Öreg, hogy a lépcsőház elé betolatott egy fekete Barkas, és beletették szépen a letakart holttestet. Egy tanácsi ügyintéző jött ki, azt mondta az összesereglett lakóknak, hogy napokig kell szellőztetni abban a lakásban. Második emeleti másfél szobás; hosszú a lista, néhány hét múlva kiutalják egy fiatal családnak. Kell a hely.

Másnap jött egy teherautó, és elvitte az ósdi bútorokat a lakásból. Kiderült, hogy az Öregnek volt egy halom könyve, megsárgult újságja, irata, fényképalbuma. Egyszerűen mindet beleszórták a kukába. Nem kedveltük az Öreget, de valahogy elszorult a szívünk, látva a sok régi kacatot meg a gyöngybetűkkel írott leveleket az alumínium gyűjtőkonténerben a krumplihéj és kávézacc közt. Mégiscsak valakinek az élete volt ez a néhány tárgy. Kíváncsiságból kivettünk egy vaskos fotóalbumot, és az Öreg padján, a roskatag fa alatt lapozni kezdtük.

A régi, megsárgult képeken rendre feltűnt egy takaros házikó, kis veteményessel, szőlőskerttel, pár gyümölcsfával. A legtöbb fotográfián jókötésű, magabiztos, derűs tekintetű férfi állt a kertben, kis kölykökkel a nyakában. Mellette néha feltűnt egy szelíd mosolyú asszony is. Más képeken ünnepi ruhában álltak a nagytemplom előtt. 

Aztán a jóképű férfi, egyenruhában. Aztán az orosz hómezőkön néz a kamerába, megszeppent képű baj­társaival. Temetésen készült képek; kicsi gyerekkoporsókkal.

A férfi arca ismerős volt, de csak akkor döbbentünk rá, hogy az Öreg az, amikor lapoztunk néhányat az albumban. A magabiztos, jóképű férfi itt már lesoványodott, a háta meghajlott; a valaha snájdig arc ráncossá aszott. Már csak ketten álltak a takaros kis ház előtt; ő meg a felesége. Az asszony arcán leírhatatlan tragédiák árnyéka.

Újabb képek. Egy kis pad a takaros házikó előtt, a fa alatt.

Amikor rájöttem, hogy mi is éppen az alatt a fa alatt ülünk, valami elszorította a torkomat. Jól megnéztük. Az a fa volt, kétségtelenül. Ahol a kert végén a kapu állt a fotókon, ott most a körút húzódott.

Ez a fa volt.

A göcsörtös, a gyökereivel makacsul a homokba kapaszkodó, gyümölcsöt rég nem hozó fa. Ültünk a padon, és becsuktuk az albumot. A lakótelepnek már rég nem volt újszaga, az újonnan ültetett fák is szépen növekedtek már.

Az Öregre gondoltunk.

A nevét sem tudtuk, soha senki nem beszélgetett vele. Az albumot elraktam, egy idegen ember elfelejtett, keserves életének emlékei, mégis úgy éreztem, meg kell őriznem. Itt van velem. A fát néhány nappal később kivágták, és újat ültettek a helyére. Ami valaha a város határa volt, ma szinte a város belső negyede. A betonrengeteg panelházai közt hosszú téli estéken, a hunyorgó utcai lámpák fényében néha furcsa árnyak moccannak. A beton alatt kivágott szőlőtőkék rostjai hevernek.

És eltemetett emlékek, mélyen, az aszfalt alatt.

Borítókép: Egy felújított tízemeletes panelház színes homlokzati festéssel a főváros III. kerületében a Lajos utca 142. szám alatt (Fotó: MTVA/Balaton József)