Lakótelepen nőttünk fel, körülöttünk minden, de minden vadonatúj volt. A betonrengeteg egyenházai, a paneldzsungel, az aszfaltutak, még a frissen ültetett fák is. Ahogy egy új kocsinak újszaga van, a lakótelepnek is újszaga volt. A táblákon épp csak hogy megszáradt a festék, az ABC épp csak hogy megnyitott, a mérnökök által megtervezett sétányok, játszóterek még alig használtak.
Nem a legelsők közt költöztünk ide; mikor kiutalták a lakást nekünk, már egy egész új városrész emelkedett fel a sívó homokból, és úgy tűnt, ha már felemelkedett, terjeszkedik is tovább, kifelé, a pusztába, ahol már tízemeletes panelmonstrumok vázai nyújtóztak az ég felé.
Az az igazság, hogy mi, kölykök szerettünk ott lakni. Három ötemeletes panel fogott közre egy játszóteret; a harmadik házban szovjet tisztek laktak a családtagjaikkal – egy kis Ázsia a modern lakótelepen –, ennek köszönhetően a játszótér valóságos grundnak, csatatérnek számított.
Pár száz méterre tőlünk frissen ültetett erdő zöldellt, azon túl pedig marsbéli táj, amely akkor egyszerre szolgált vadnyugati kanyonokként, második világháborús csatatérként és meghódítandó bolygók felszíneként. Ott ma csónakázótó, strand és egy Kecskeméthez képest szokatlanul magas domb található. Nem mondhatni hát, hogy sivár volt a táj, ellenkezőleg, egy hat-hét éves kölyök nem is álmodhatna különbről.
A lakótelep lakói javarészt fiatalok voltak. Fiatal házaspárok egy, két, három gyerekkel. A szülők reggelente Wartburggal, Skodával, Trabanttal vagy a 20-as, esetleg 21-es busszal indultak dolgozni a nagy szocialista vállalatokba. Mi, kölykök meg csapatokban iskolába.
Csak néhány mogorva, helyét nem lelő öregember maradt odahaza. Nem szerettük őket. Öregszaguk volt, s szemmel láthatóan nem tetszett nekik a betondzsungel. Csak ültek a házak előtti padokon, botjaikra támaszkodva, és bámultak maguk elé, néha idegesítően nosztalgiáztak egymással ósdi dolgokról, és amikor rólunk esett szó, csak lemondóan legyintettek.
Ez a kis történet az Öregről és a fájáról szól. Mert az ő fája volt. De ezt akkor még nem tudtuk. A fa ott állt az ötemeletes, harminclakásos panelház oldalánál. Sehogy sem illett oda. Vén, göcsörtös fa volt, ki tudja, milyen, de már rég nem hozott gyümölcsöt.
Az ilyeneket a lakótelep építésekor könyörtelenül kivágták; hisz semmi keresnivalójuk nem volt ott. A panelrengeteg előtt itt a homokon néhány szőlőskert lehetett régen, meg néhány tucatnyi hobbitanya. Az újonnan épült iskola előtt még a kivágott szőlőtőkék korhadó maradványaiban botladoztunk reggelente, egész addig, míg le nem betonozták azt is.
De ez a fa valahogy túlélte.
Nem értettük, miért. Az Öreg egy, a fa alá húzott padon gubbasztott egész nap. Kutyája sem volt, nem jött hozzá vendégségbe soha senki. Mogorván figyelt minket, rohangáló kölyköket, néha megfenyegetett a botjával, amikor túl közel merészkedtünk a hülye fájához. Amúgy ügyet sem vetettünk rá. A nevét se tudta senki, az ajtón nem volt névtábla.
Az a furcsa, elaggott fa különben másnak is szemet szúrt. Egyszer kijöttek a tanácstól, pár melóssal, gépfűrésszel, hogy most márpedig kivágják a fát. Az Öreg üvöltözött velük egy darabig, verést helyezett kilátásba, a melósok csak röhögtek rajta, egyikük elment az ABC-be sörért.
Álldogáltak ott még egy órát, aztán a tanácsi ügyintéző úgy döntött, nem érdekli az egész, és elvonult a melósokkal együtt. A fa maradt, s aznap az Öreg éjszakába nyúlóan őrködött a nyomorult fája alatt, a padon, csak bámult maga elé, s mintha beszélt volna valakihez. Röhejesnek találtuk az egészet.
Amikor évekkel később meghalt, mi már nem bandáztunk, kamaszok voltunk, lányok után ácsingóztunk, sci-fi képregényeket rajzoltunk, moziba jártunk, és addigra már a ruszki hülyegyerekek is egészen megszelídültek. Senki nem harcolt már a játszótérért.
Éppen tavaszodott. Onnan tudtuk, hogy meghalt az Öreg, hogy a lépcsőház elé betolatott egy fekete Barkas, és beletették szépen a letakart holttestet. Egy tanácsi ügyintéző jött ki, azt mondta az összesereglett lakóknak, hogy napokig kell szellőztetni abban a lakásban. Második emeleti másfél szobás; hosszú a lista, néhány hét múlva kiutalják egy fiatal családnak. Kell a hely.
Másnap jött egy teherautó, és elvitte az ósdi bútorokat a lakásból. Kiderült, hogy az Öregnek volt egy halom könyve, megsárgult újságja, irata, fényképalbuma. Egyszerűen mindet beleszórták a kukába. Nem kedveltük az Öreget, de valahogy elszorult a szívünk, látva a sok régi kacatot meg a gyöngybetűkkel írott leveleket az alumínium gyűjtőkonténerben a krumplihéj és kávézacc közt. Mégiscsak valakinek az élete volt ez a néhány tárgy. Kíváncsiságból kivettünk egy vaskos fotóalbumot, és az Öreg padján, a roskatag fa alatt lapozni kezdtük.
A régi, megsárgult képeken rendre feltűnt egy takaros házikó, kis veteményessel, szőlőskerttel, pár gyümölcsfával. A legtöbb fotográfián jókötésű, magabiztos, derűs tekintetű férfi állt a kertben, kis kölykökkel a nyakában. Mellette néha feltűnt egy szelíd mosolyú asszony is. Más képeken ünnepi ruhában álltak a nagytemplom előtt.
Aztán a jóképű férfi, egyenruhában. Aztán az orosz hómezőkön néz a kamerába, megszeppent képű bajtársaival. Temetésen készült képek; kicsi gyerekkoporsókkal.
A férfi arca ismerős volt, de csak akkor döbbentünk rá, hogy az Öreg az, amikor lapoztunk néhányat az albumban. A magabiztos, jóképű férfi itt már lesoványodott, a háta meghajlott; a valaha snájdig arc ráncossá aszott. Már csak ketten álltak a takaros kis ház előtt; ő meg a felesége. Az asszony arcán leírhatatlan tragédiák árnyéka.
Újabb képek. Egy kis pad a takaros házikó előtt, a fa alatt.
Amikor rájöttem, hogy mi is éppen az alatt a fa alatt ülünk, valami elszorította a torkomat. Jól megnéztük. Az a fa volt, kétségtelenül. Ahol a kert végén a kapu állt a fotókon, ott most a körút húzódott.
Ez a fa volt.
A göcsörtös, a gyökereivel makacsul a homokba kapaszkodó, gyümölcsöt rég nem hozó fa. Ültünk a padon, és becsuktuk az albumot. A lakótelepnek már rég nem volt újszaga, az újonnan ültetett fák is szépen növekedtek már.
Az Öregre gondoltunk.
A nevét sem tudtuk, soha senki nem beszélgetett vele. Az albumot elraktam, egy idegen ember elfelejtett, keserves életének emlékei, mégis úgy éreztem, meg kell őriznem. Itt van velem. A fát néhány nappal később kivágták, és újat ültettek a helyére. Ami valaha a város határa volt, ma szinte a város belső negyede. A betonrengeteg panelházai közt hosszú téli estéken, a hunyorgó utcai lámpák fényében néha furcsa árnyak moccannak. A beton alatt kivágott szőlőtőkék rostjai hevernek.
És eltemetett emlékek, mélyen, az aszfalt alatt.
Borítókép: Egy felújított tízemeletes panelház színes homlokzati festéssel a főváros III. kerületében a Lajos utca 142. szám alatt (Fotó: MTVA/Balaton József)
