Felnőni fájdalmas. Kitalálni, mit szeretnénk, merre induljunk el, majd vágyainkat ütköztetni a valósággal, a körülöttünk lévő világ elvárásaival, a balesetben pedig otthagyni egy-két végtagot. Kirepülni a biztonságból, felelősséget vállalni a tetteinkért.
A coming of age, azaz felnövéstörténet műfajú filmek korábban jellemzően tinédzserekre és fiatal felnőttekre koncentráltak, ám az ezredforduló után megjelentek a későn érők. A felnőtté válás, ahogyan a karrierkezdés és a családalapítás is, bizony kitolódott: ha úgy tetszik, tényleg a harminc lett az új húsz. A kapunyitás, útkeresés kérdésével egyre több korosztály tud azonosulni.
Magyar filmek közül idesorolható például Reisz Gábor közönségsikere, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, de Grosan Cristina A legjobb dolgokon bőgni kell című filmje is. Csak a tavalyi év során Bo Burnham humorista-színész Inside című karanténműsora és a Tick… tick… BOOM! című musical is a harmincadik születésnap nyomását mutatja be.
Ekkor jön el ugyanis véglegesen a felnőtté válás lesújtó és elkerülhetetlen pillanata, ezzel pedig A világ legrosszabb emberének főhőse, Julie is tisztában van. Úgy érzi, most már végleg el kellene döntenie, milyen hivatásnak szentelje az életét, melyik férfi mellett horgonyozzon le, akar-e gyereket, és hogyan békéljen meg apjával, aki inkább nem látogatja meg a születésnapján, mert nehéz a környéken parkolni. A világ legrosszabb embere azt boncolgatja, hogy milyen érzés harminc körüli nőnek lenni ma a nyugati világban.
A film Joachim Trier és írótársa, Eskil Vogt Oslo-trilógiájának harmadik része. Trier a norvég fővárost ezekben a filmekben otthonos, hívogató helynek mutatja be, szereplői pedig szerethető, sérülékeny figurák, akik nem szeretnek beleragadni egy-egy helyzetbe. A narrátor a film elején felsorolja, hogy mire Julie felmenői betöltötték a harmincat, hol tartottak: házasok voltak több-kevesebb gyerekkel, vagy akár már nem is éltek, hiszen például az ük-ük-ükanyja korában a nők átlagéletkora még csak harmincöt év volt.
Julie-t frusztrálja, hogy még mindig nem tart sehol, ám a mai kor szépsége és legnagyobb csapdája is egyben, hogy a már-már végtelen számú kínálkozó lehetőség között az embernek bizony választani is tudni kell. Szó sincs arról, hogy Julie felszínes volna, hiszen orvosira járni, pszichológusnak tanulni vagy írni teljes odaadást kívánó szakmák.
Ő csak keresi a helyét, és folyamatosan felteszi magának a kínzó kérdést: vajon jól döntöttem? Amint megjelenik a kétely, Julie menekülőre fogja, és vált, hogy újabb álmokat kergessen. Felüdülés, hogy ezúttal női karaktert láthatunk folyton mást kereső, nehezen elköteleződő szerepben, hiszen a romantikus vígjátékokban többnyire férfiak viselkednek így.
Julie életébe akkor csatlakozunk be, amikor a húszas évei végén végre megállapodni látszik a nála bő tíz évvel idősebb képregényszerző Aksel (Anders Danielsen Lie) oldalán, ám a lány megijed attól, hogy mi minden maradhat ki az életéből, ha marad. Trier nem ítélkezik szereplői felett: érthetővé teszi az őrlődést, hiszen míg Aksel intellektuálisan vonzó partner, a fiatal Eivind (Herbert Nordrum) könnyed és problémamentes.
Ha A világ legrosszabb emberét Amerikában mutatják be, minden bizonnyal az év indie-filmszenzációja lett volna. Főszereplője, az eddig ismeretlen Renate Reinsve Cannes-ban megkapta a legjobb színésznő díját, azóta pedig egyre többen figyelnek fel rá. Joggal.
Ritkán lehetünk tanúi egy igazi európai filmsztár megszületésének: ahogy Jean-Pierre Jeunet felfedezte az ő Amélie-jét Audrey Tautou személyében, vagy ahogyan Pedro Almodóvar Penélope Cruzt lőtte ki a nemzetközi porondra, egy igazságos világban Reinsve is hasonló pálya előtt kell hogy álljon.
Nem lehetetlen persze észak-európai országból sem világhírnevet elérni túl a skandináv krimiken, elég, ha csak Alicia Vikanderre, Viggo Mortensenre, a Skarsgard családra vagy Mads Mikkelsenre gondolunk – utóbbi dán színész egyébként a tavalyi legjobb külföldi film Oscarját bezsebelő Még egy kört mindenkinek férfi főszereplője. No és persze ott van még nekünk Greta Garbo és Ingrid Bergman is.
A világ legrosszabb embere műfajilag nehezen besorolható film. Szerepelnek benne ugyan komikus elemek, ám a történet második felére Joachim Trier sutba vágja a műfaji szabályokat, és olyan irányba indul el, amelyre a nézőnek valójában szüksége van: életről és halálról beszél, ráadásul visszanéz főhőse korábbi döntéseire. Akkor is, ha mindez végül őrült fájdalmas lesz.
Nagyszerűsége abban rejlik, hogy olyan pillanatokat emel ki, amelyeket gyakorlatilag minden néző átélt már vagy így, vagy úgy az élete során. Ezek lehetnek apró morzsák, érzések vagy akár sorsdöntő momentumok, mint például egy szakítás, Trier pedig képes mindenfajta mesterkéltség nélkül hosszan velünk maradó bölcsességeket beleszőni a történet szövetébe. A mozi igazi varázsa, amikor mindenkit megszólít: mindenkit, aki szeretett, keresett, többre vágyott, akinek kétségei voltak – végtére pedig bárki válhat a világ legrosszabb emberévé egy adott pillanatban.
(A világ legrosszabb embere – norvég vígjáték, filmdráma. Rendező: Joachim Trier. 121 perc, magyar premier: január 20. Forgalmazó: Mozinet)
Borítókép: Julie (Renate Reinsve) harminchoz közelítve a saját útját keresi (Fotó: Mozinet)
