Ami azt illeti, nem volt sétagalopp bevinni a McDonald’sot a Szovjetunióba. A kampányt és a tárgyalásokat a vállalat kanadai részlegének elnökére, George Cohonra bízták, aki 14 év kemény tárgyalásai után sikerre is vitte az ügyet. Itt volt először is a helyszín kiválasztása. Szovjet részről nemigen értették, miért kell akkora felhajtást csinálni, s miért nem elég az üzletet a belváros helyett valahol Moszkva külvárosában, egy szálloda liftaknája mögé besuvasztani. Nem kevesebb gondot okozott a megfelelő beszállítói lánc kiépítése, a húspogácsák, a burgonya, a tejtermékek, a zöldség, illetve a többi nyersanyag folyamatos szállítása. Cohonék azonban egyszerűen nem találtak a McDonald’s kívánalmainak megfelelő élelmiszer-feldolgozó üzemet. Ekkor elhatározták, hogy saját gyárat, infrastruktúrát építenek, és hálózatot hoznak létre vidéki termelőkből. A McGulagnak becézett komplexumba – szögesdróttal volt körülvéve az épületegyüttes – 35 millió dollárt feccöltek. Az 1990-es nyitás után hamar kiderült, hogy az egyik meghatározó különbség a McDonald’s és a többi szovjet étterem között a barátságos személyzet – ugyanis az utóbbiakban nemigen lehetett látni mosolygó pincéreket. Ez olyannyira furcsa volt a helyiek számára, hogy megkérdezték, mi a baj, miért vigyorognak, miért nevetik ki őket.
A szovjet időkben az éttermi kiszolgálás kritikán aluli volt: a pincérek és a portások arrogánsak voltak, az éttermek piszkosak, a zenekar fülsiketítően játszott, s az étlapon szereplő ételek fele nem volt kapható. Ezzel szemben a McDonald’sban folyamatosan pótolták az ételeket, a kiszolgáló személyzet mosolygott, s a hely többnek látszott, mint ahol csak egy szimpla amerikai hamburgert lehet kapni. Maga a hamburger egyébként nem aratott osztatlan sikert. Volt, akinek egyáltalán nem ízlett, volt, aki többet várt – mindenesetre több volt, mint a vasúti restikben és utcai bódékban gamburgerként árult rághatatlan és ehetetlen, száraz borzadály. A Meki hamburgere ráadásul drága is volt – 3,85 rubelbe került –, ami egy helyi munkás majdnem félnapi keresetével volt egyenlő. Amerikában egy melósnak akkoriban kevesebb mint húsz percig kellett dolgoznia egy hambiért. Mindazonáltal egy étteremhez nem szokott orosz fiatalnak hatalmas élmény volt a szupertiszta McDonald’s, messze túlmenően egy egyszerű önkiszolgáló büfénél. Volt, akit nem is az étel fogott meg, hanem a sztirolhabból készült ételesdoboz. Kiderült ugyanis, hogy a csomagolóanyag rendkívül jól szigetel, s otthon felszögelték a falra – úgyhogy a McDonald’s vendégei már csak a Big Mac-dobozok miatt is hajlandók voltak sorban állni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!