Elég közel

Élőben nézhetjük, ahogy Kijevben lakóházak omlanak össze, az Instagra­mon idős kárpátaljai asszonyokról készült fotók törik meg a megszokott tartalmakat. Hősiesség-e vagy öngyilkosság ma háborús újságírónak vagy fotósnak lenni, és milyen irányokat vehet a haditudósítás műfaja a közösségi média hatására?

ABACA-PRESS/ Fotó: Lafargue Raphael/ABACA Forrás: Reuters

Iraki kisbaba egy moszuli szükségkórházban, 2017 (Fotó: Hölvényi Kristóf)

Nemzetközi képzéseken is felkészülhetnek a haditudósítók: a törökországi Anadolu Hírügynökség a Török Rendőrakadémiával közösen indítja programját, amelynek célja a háborús, katasztrófa- és rendkívüli helyzetekben dolgozó újságírók oktatása. A több nyelven hallgatható képzést bűnüldöző tisztek, katonák és más köztisztviselők segítségével tartják összesen huszonhat területen a háborús jogtól az elsősegélynyújtáson át a vegyi és biológiai támadásokig. Az ország vezető hírügynökségét még 1920-ban, a török függetlenségi háború idején alapította Kemal Atatürk, mint arra Ebuzer Demirci, az Anadolu munkatársa rámutat.

Ukrán katonák szelfiznek zsákmányolt orosz katonai jármű előtt (Fotó: Getty Images/Marcus Yam)

– A program első négy-öt napja elmélet, amely arról szól, hogyan kell életben maradni extrém körülmények között. Megtanulják például, hogy kamuflázsban, terepszínű öltözetben újságírónak tilos háborúba mennie, mert azt fogják hinni, hogy katona. És azt is, hogyan használja a fegyvereket, ami fontos arra az esetre, ha az ellenség ráfog egy AK–47-est, tudja például, mikor van kibiztosítva. Térképolvasás, alapvető önvédelmi technikák nem várt támadás esetén, vezetési gyakorlatok – hiszen sokszor bizony menekülni kell a felszerelésünkkel együtt. A hallgatók napokat töltenek kiépített, speciális katonai területen, ahol többek között azt is megtapasztalják, milyen érzés az, amikor vízben kell órákat várniuk, de a török rendőrség azt is teszteli, hogyan reagálnak az újságírók könnygáz bevetésekor: a gázmaszk használatát az első sírás után mindenki megtanulja – sorolja a szakember, akinek elmondása szerint a tizenkét napos programot elkezdők több mint nyolcvan százaléka érdemli ki a nemzetközi érvényességű háborús újságírói bizonyítványt.

A kemény fizikai megpróbáltatás persze nem mindenkinek való, de Cihangir Isbilir, az Anadolu Hírügynökség Akadémiájának menedzsere szerint egy haditudósítónak egész egyszerűen erősnek kell lennie minden értelemben: pszichológiailag és fizikailag is. Nem elég jó újságírónak lenni, és noha a kíváncsiság nagyon fontos, óriási kockázatot jelenthet, ezért is elsődleges szempont a mentális készenlét.

– Zord körülmények között teszteljük a jelentkezők fizikai és mentális határait, amikor például a hegyekben töltenek egy éjszakát a szabad ég alatt az ankarai hidegben öt-hat fős csoportokban. Ahhoz, hogy valaki kész legyen helytállni egy háborúban, a való világban már nem követhet el hibákat. Nincs mindenki készen erre. Amikor például azerbajdzsáni újságírók csoportjából egy hölgy nem bírt tovább sétálni hátán a teljes felszerelésével libasorban, próbáltuk meggyőzni, hogy ne adja fel, de mentálisan nem volt felkészülve, ezért nem folytatta.

Ebben a csapatban egyébként huszonöt főből nyolcan voltak nők, nálunk nincs diszkrimináció, és sokszor tapasztaljuk, hogy a nők olykor keményebbek és elszántabbak tudnak lenni a férfiaknál – mondja a szakember, aki szerint ez élet-halál kérdés, a haditudósítóknak ugyanis nagyon magas a halálozási rátájuk.

Még az arab tavasz előtt, a kétezres évek hajnalán fiatal fotósok tömegei utaztak Irakba és Afganisztánba a könnyű hírnév ígéretét hajszolva. Ez a trend mára lecsillapodott, köszönhetően többek között a hírszolgáltatás átalakulásának is. A helyiek ma már felveszik a versenyt a nyugati hírügynökségekkel, ráadásul a közvetítés is átformálódott, hiszen már a kiskatonák is fenn vannak a TikTokon, és a hírverseny a felgyorsult világ és a digitalizáció miatt sokkal nagyobb.

Hölvényi Kristóf fotóriporter Kijevben 2022 márciusában. Háborúban nem lehet másnapra tervezni (Fotó: Hölvényi Kristóf)

Amikor lőnek

Hölvényi Kristóf fotóriporter néhány napja tért haza Ukrajnából. Először Lembergben járt, aztán Ternopilban, majd onnan ment át Kijevbe, ahol két hetet töltött. Kristóf már tízéves kora óta fényképez, amióta édesanyja nekiajándékozta Smena fényképezőgépét. Először a természet vonzotta, majd érettségi előtt elstoppolt Délkelet-Törökország kurdisztáni részére, ahol magával ragadta a Közel-Kelet világa. Pannonhalmára visszatérve egy szerzetes, Bernát atya kezdte el arabul írni tanítani.

– Ekkor gondolkoztam el komolyan arról, hogy érdekes lenne specializálódni egy régióra. Elvégeztem az arab szakot, közben kijutottam Egyiptomba, majd a Jezsuita Menekültszolgálat közel-keleti irodájának fényképeztem Irakban, Jordániában és Libanonban. Gyerekként azt hittem, hogy a háborús területeken való fotózásban van valamiféle romantika és hősiesség. Ma már látom, hogy ez nem így van: végtelen alázatra van szükség hozzá. A háború nem lehetőség, hogy megdobja az ember karrierjét, ez a lehető legrosszabb hozzáállás. Amikor például a Muszlim Testvériség 2013-as tüntetésén voltam Egyiptomban, még úgy gondoltam, hogy kimegyek, és csinálok pár akcióképet – amikor viszont lőttek, az utolsó dolog volt, ami eszembe jutott, hogy fényképezzek. Idővel rájöttem, hogy ez a munka sokkal több nálam, ez más emberek szenvedése és sorsa, és csak így szabad ezt megközelíteni – emlékezik vissza Hölvényi.

Az adrenalin jó drog modern, kényelmes világunkban, ahol nincsenek valódi veszélyhelyzetek. Marosi Antalt mégis az tölti fel, amikor megpróbál valami jót tenni: vezette a Katolikus Karitász konvojának kisteherautóját, és önkéntes tűzoltó-egyesületével azt is vállalta, hogy nagy értékű segélyszállítmányt kísér el Lembergig. Jól jön ilyenkor a háborús tapasztalat, de Marosi szerint, ha valaki meghal, az a legtöbb esetben a saját hibájából történik: a The New York Times korábbi munkatársáról, egy amerikai operatőrről például azt hitték a katonák, hogy fegyver van a kezében, amikor autóban ülve forgatott.

– Amikor ott vagy, percenként vagy másodpercenként változik a helyzet. Fontos a rugalmasság, ráadásul háborúban nem érdemes sokáig álldogálni egy helyben – magyarázza Marosi Antal. – Sokszor a megérzések hajtanak: volt, amikor kiléptünk az utcára, és mögöttünk felrobbant az épület. Volt, amikor nem akartam beülni egy taxiba, másnap összetörték. Líbiában Alinak,­ a társamnak köszönhettem az életem. Kadhafiék csapdát állítottak egy faluszéli körforgalomnál: összevissza jöttek az információk, ezért sokan megálltak, és amikor megfelelő számú autó összezsúfolódott, elkezdtek ránk lőni. Ali hallatlan hidegvérrel kitolatott, ami mérhetetlen nagy időnek tűnt akkor. Emlékszem, hogy egy kék farmeros, kék inges srác repült a levegőben, pattogtak a lövedékek az autók karosszériáin, Ali imádkozott, miközben menekültünk, én pedig elkezdtem tudósítani, ami visszahozott a valóságba. Nem gondoltam arra, hogy felrobban mögöttünk a benzintank, hanem kijózanodtam, és arra koncentráltam, hogy szakmailag helytálló legyen az, amit csinálok.

Hölvényi Kristóf szerint Ukrajnában azt volt a legérdekesebb megtapasztalni, hogy ez a hadviselés áll a legközelebb a klasszikus második világháborúshoz. Irakban szintén aktív harcoknak volt szemtanúja, ám most olyat látott, amilyet a nagyszüleinktől hallhattunk: légvédelmi szirénák, légópincék, bombázás.

Becsapódás

– Irpiny határában aknatűz alá kerültünk. Más sajtósokkal megláttunk egy égő házat, és gondoltuk, odamegyünk lefotózni. Amikor visszafordultunk, kilőttek ránk a hozzáértők szerint nyolcvankét milliméteres gránátokat. Ahogy hallottuk a fütyülést, azonnal hasra vetettük magunkat. Körülbelül harminc méterre lehetett tőlem a becsapódás. Egy ilyen helyzet nem olyan, mint a filmekben, hogy az ember felkel sokkos állapotban, és repül körülötte a sár, hanem mire megtörténik, már vége is van, utána pedig arra összpontosítunk, hogy visszajussunk a biztonságba. Próbáljuk minimalizálni a kockázatot: itt sem számítottunk támadásra, hiszen ez biztonságos evakuációs folyosó volt a civileknek, amelyen elhagyhatták a várost. Éppen akkor kezdtek el lőni, amikor odaértünk, fél órával később meg is halt ott egy család – idézi fel a közeli emlékeket a fotóriporter, aki egyetért abban, hogy háborúban nem lehet másnapra tervezni.

Sok képet látunk lövöldözésről és robbanásokról, emberek halnak meg – ezzel tudunk a legnehezebben azonosulni olyan helyen, ahol nincs háború. Egy idő után az olvasó lezár, viszont ha olyan szereplőket találunk, akikkel tudunk azonosulni, az Hölvényi Kristóf szerint sokszor többet mutat meg egy háborúról. Háborúban az ember legjobb és legrosszabb arca egy­aránt megmutatkozik, és minden szélsőséges: a jó és a rossz is. A fotóriportert jobban érdekli, mi történik a színfalak mögött. Jártak például egy kocsmában, ahol lefényképezte az egyik checkpoint önkéntes katonáját, ahogy a pultnál kávézik. Hétköznapi jelenet annyi különbséggel, hogy egyenruhában van, és lóg a gépfegyver az oldalán. A fotós szerint ezek a mozzanatok ugyanúgy meg tudják mutatni a háborúnak egy oldalát, mint a brutalitás. Amikor kilométeres sorokban próbáltak kijutni az emberek Ukrajnából, miközben ők mentek be, az a fotós elmondása szerint abszurd érzés volt.

Ülni a Szaharában

– Volt egy keményebb, tizenkilenc órás utunk Ternopilból Kijevbe olyan területen, ahol tudtuk, bármikor ránk lőhetnek. Végig én vezettem, mert úgy éreztem, hogy sokkal jobb a kátyúkat kerülgetni, mint ha az anyósülésen a gondolataimba temetkeznék. Kérdés, hogy meddig önző dolog ezt a munkát csinálni a családommal szemben, hiszen ha valami történik velem, akkor az nekem a legegyszerűbb… Ami számomra nehéz ebben a szakmában, az az emberi pillanatok megélése: amikor egy temetésen fényképezek, vagy olyan családokkal beszélgetek, amelyek elmondják, hogyan vesztették el szeretteiket. Ezek megrendítő pillanatok. Nagy felelőssége van egy fotóriporternek abban is, hogy megérezze, hol van az etikai határ, ez ugyanis személyről személyre változik, és nekem a helyszínen kell ezt észrevennem. Ehhez kell az alázat és az érzékenység. A mai világban kihívás, hogy ne maga az újságíró legyen a hír, de ezt a szakmát csak úgy érdemes csinálni, hogy az az első, aki miatt ott vagyunk, és nem az, hogy a fotó milyen lesz. Van viszont olyan szituáció is, hogy muszáj megcsinálni a képet, hiszen ez a munkám, és ha nem teszem, akkor nem vagyok több egy turistánál – mondja Hölvényi, aki nem szeretné, hogy egy kiskamasz vagány dolognak lássa a szakmáját, hiszen túl nagy benne a kockázat. Elvégre a laza, cigizős póz mögött a háborús tudósító is szenved attól, hogy háborús tudósító: Hölvényi Kristóf Robert Capa elhíresült tanácsát, miszerint „ha nem elég jók a képeid, akkor nem voltál elég közel”, megpróbálja az érzelmi, az emberi közelség oldaláról értelmezni.

Marosi Antalt Ukrajnában a jövő érdekli a legjobban: hogy az ellentétek, amelyek a nemzetiségek között feszültek, mennyire változnak meg. Mondta-e valaki a másiknak, hogy ne haragudj?

– Ez a pálya annak való, aki erre született. Nekem ez a koszos, büdös, füstös környezet a világom. Leülök a homokba a Szaharában, és örülök annak, hogy melegít. Nézem a beduinokat Algériában, és jól érzem magam, mert megismertem egy világot. Az évek során megtanultam, hogy ha valahova nem sikerült eljutnom, akkor azt biztos úgy akarta a Jóisten, ha viszont eljutok valahova, akkor vissza is fogok jönni.

Borítókép: Újságírók forgatnak az óvóhellyé alakított kijevi metróban 2022 márciusában. Megérezni az etikai határokat (Fotó: Reuters)