A Charlie Hebdóval kezdődött: amikor 2015. január 7-én két dzsihadista fegyveres megtámadta a francia szatirikus hetilap párizsi szerkesztőségét, a támadásban tizenketten haltak meg.
A világot megrázta a terrorcselekmény, a közösségi média azon nyomban reagált: tanúi lehettünk a Facebook-szolidaritás első nagy hullámának.
A felhasználók egymás után írták ki vagy biggyesztették profilképükre, hogy Je suis Charlie, azaz: én vagyok Charlie. „Charlie” azóta bárki lehet, elnyomott közösségek, megtámadott, lerohant városok, a lángokban álló Amazonas és a Notre-Dame vagy egy rendőri intézkedés közben meggyilkolt fekete férfi. Az elmúlt években a virtuális eszközökkel kinyilvánított, úgymond passzív szolidaritás csúcsra járt: most éppen békegalamb vagy ukrán zászló, és persze a web2 fohászkodása pörög: Pray for Ukraine – „Imádkozz Ukrajnáért”.
Mélyebb rétegek
Európa-szerte százezrek nyilvánítottak szolidaritást az ukrán néppel, és ítélték el az orosz inváziót. Felmerül a kérdés: a tüntetéseken túl mennyit érnek vajon a jelképes üzenetek, virtuális trenddé váló hashtagek? Ha az Empire State Building, a Brandenburgi kapu és az Eiffel-torony is az ukrán zászló színeivel szolidarít, csakúgy, mint kék-sárga jelzéssel ellátott profilképeink a különféle közösségimédia-felületeken? És ami még ennél is égetőbb kérdés: mennyi a valós tudás, tájékozottság a konfliktus mélyebb rétegeiről?
Amikor közszereplők, színészek és influenszerek csatlakoznak, s imáik mellett segélyvonalak számát osztják meg Instagram-sztorikban, mondhatnánk, hogy – ismerőseinkhez hasonlóan – nem sokat, csupán saját magukat próbálják meg segítőkész, érző lényként rokonszenvesebbé tenni. A jelenlegi helyzet viszont azt mutatja, hogy a közösségben még akkor is döbbenetes erő lakozik, ha az az interneten áll be egy ügy mögé, az pedig még nyomatékosabb, ha elítél valamit. A cancel culture működéséből megtanulhattuk, hogy a szórakoztatóipart zsinórokon lehet rángatni, ha etikai ballépésről van szó, de persze egy háború azért mégsem ugyanaz a lépték – kivéve, ha a gazdasági szempontokat nézzük. A Kreml lépéseit a nyugati világ egy emberként ítéli el, a jelenségre villámgyorsan válaszolt többek között a bankszektor, a gazdasági és a sportszféra, és még a hagyományosan pártatlan Svájc is oldalt választott. A világ filmipara is összezár: az Európai Filmakadémia és a 75. cannes-i filmfesztivál bojkottálja az orosz filmeket, ráadásul több filmstúdió a Disney-től a Warnerig arról döntött, hogy törli mozipremierjeit annak dacára, hogy Oroszország vásznai a filmipar egyik legnagyobb nemzetközi piacának számítanak.