Aznap, amikor Pápán megkezdődött a második Nemzetközi Történelmi Filmfesztivál, Ukrajnában eldördültek a fegyverek. Február 24-én nem úgy tűnt, hogy a történelem éppen felszámolni készülne önmagát, inkább úgy, hogy talált még üres lapokat, és teleírni készül azokat. Ez azért kissé átdimenzionálta a lehetséges nézőpontokat, bár nyilván távol állt ez a szervezők eredeti szándékától. Hiszen amikor Pozsgai Zsolt író, rendező és munkatársai összeállították a felettébb nívós programot, látszólag még béke volt. Aztán eszkalálódott a valóság.
A fesztivál egyébként zsenge kora ellenére máris kalandos sorsú: az elsőt online követhettük nyomon a Covid miatt, most meg tessék, lehetett szemüveget cserélni, mert óhatatlanul megváltozott a szemszög.
Nézzük rögtön Szvetlana Nyikolajenko És az ember megy című rövid játékfilmjét. Tizenhat perc. Orosz. 1941-ben járunk, Leningrád ostroma alatt, a Hotel Astoriában. Művészek rekednek az épületben, köztük egy fiatal muzsikusnő, aki nem tudja feldolgozni testvére halálát. Sebesülteket hoznak, kezek kulcsolódnak egymásba, alig van mibe kapaszkodni. Fullasztó költészet. Finom vágómunka, mondhatjuk szakmázva, ha nagyon odafigyelünk. Vagy itt van az orosz film nagy öregje, Gleb Panfilov munkája, a 100 perc. Pont annyi ideig tart, amennyit a címében ígér. Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című művének grandiózus adaptációja. Panfilov elmúlt kilencven, annyi idős, mint Godard. Átélt mindeneket. Féldecis rezsimeket, ahogy Bereményi írta. A film első harmada vérbeli háborús mozi, a legkorszerűbb technikával felvéve, a páncélosok kilövésébe beleremeg Pápa kitűnő, odaadóan vezetett mozija, mert ugye nem egy plázában vagyunk, hanem igazi filmszínházban, az álmok és a valóság kevert mezején. A lövegek szuperközelije már meglehetősen messze van a szovjet propagandafilmek világától, a nem töltünk, csak üvöltjük a hurrát korszakától. Minden érzékszervünk igénybe véve, a vérnek szaga van. Aztán következik a lágerlét felmutatása és a kiszabadulás a teremből. Telefonok azonnali nyomkodása, hogy mi van most éppen arrafelé, ahol az imént jártunk, odabent.
Felettébb nyomasztó, meg is állhatunk egy pillanatra, fagypont alatt elidőzve. Ezek orosz filmek. A dolgok jelen állása szerint nemkívánatosak a nemzetközi filmfesztiválokon, sorra jelennek meg a felhívások a kitiltásukra. Hogy világos legyen, művészek karanténba terelése folyik éppen, mintha nem lenne éppen elég bajuk amúgy is. És nincs megállás, már Dosztojevszkijnél és Csajkovszkijnál tartunk, a könyvégetés küszöbén, felkészülnek a kőfaragók és a balett-táncosok. Ez már a woke kultúrája, már amennyiben van neki olyan. Lehet persze mindezt „álértelmiségi nyavalygásnak, moralizálgatásnak” nevezni, ám a kiveszni sehogy sem akaró történelem során láthattuk már párszor, hogy mindez hová vezet – ajánlott irodalom Örkény, In memoriam dr. K. H. G.
És még mindig az oroszok, de már Magyarországon, ahogy bejönnek a második világháborúban, egy magyar filmben, a Magdolnában. A hősnő történelmi személy, az események megtörténtek. Bódi Magdolna 1921-ben született Szigligeten. Szülei a történelem sodrásában és sodrásával érkeztek oda, édesanyja Erdélyből, édesapja na honnan, igen, Kárpátaljáról, hogy aztán a család sorsa összefonódjon a Balaton-felvidékkel. Szigligetről Köveskálra kerültek, lányuk ott járt iskolába. Magdolna később Balatonfűzfő mellett dolgozott lőporgyárban, tizenhat éves korától egészen haláláig. Huszonhárom éves volt ekkor. Nagyon mély, látomásos hite és istenkapcsolata volt, gyerekkora óta istápolta a gyengéket és az elesetteket, szüzességi fogadalmat tett, amelyhez az élete árán is hű maradt. 1945-ben Litéren halt meg, egy erőszakoskodó szovjet katona agyonlőtte. Boldoggá avatása jelenleg folyamatban van.
Buvári Tamás alkotása azonban nem klasszikus értelemben vett életrajzi film, bár a fikciós elemeknél is figyelmet fordít a hiteles ábrázolásra. Szikár filmköltészet a javából, akár Bressonnál vagy éppen Tarkovszkijnál (na tessék, még egy orosz). Szerzői film, mondhatjuk, ha már a művészfilm kifejezés olyannyira kiment a divatból, hogy szinte ijesztgetésnek számít.
A főszereplő két napját mutatja be, az utolsó huszonnégy óra drámájának ellenpontozása egy gyermekkori nyár egy napja Magdolna tizenkét éves korából, bár az sem éppen lampionos kerti mulatság. Így követjük a gyermek és a felnőtt Magdolnát, párhuzamosan, hajnaltól estig és reggeltől a halálig. Briliáns időkezelés ez, miként a főszereplők visszafogott, erőteljes játéka is az. Borzongatóan hiteles, minden ott van az arcukon. Magdi Buvári Villő, Magdolna Nagy Katica. Amellett, hogy a Magdolna szerzői film, független film is, közösségi finanszírozásból készült, egy átlagos mai magyar film költségvetésének töredékéből. És a tetejébe még bizonyos szempontból lokális is, mivel nemcsak a hősök és a helyszínek Veszprém megyeiek, de a gyártó Szeretfilm Stúdió és az alkotók, a művészek jelentős része is. Filmezz lokálisan, gondolkodj globálisan, mondhatnánk, és nem is tévednénk nagyot.
A Magdolna gondolatisága egyszerre személyes és egyetemes, privát és általános érvényű, belső és külső utakon bolyongunk vele kettős labirintusban. Kérdéseket tesz fel, amelyekre rettenetesen nehéz a válasz. Nincs kinyilatkoztatás, megfellebbezhetetlennek gondolt akarnokság, szelíd, ám határozott szerénység van, fekete-fehérben. Mindez ráadásul az elmúlt napok eseményeinek tükrében új dimenziót kapott. De mielőtt összekevernénk a történetmesélést egy komplett filmmel, ami azért gyakori hiba, szögezzük le gyorsan, nem olvasókörben jártunk, hanem moziban. A Magdolna képi világa a hihetetlenül fényérzékeny Tóth Zsolt operatőrnek köszönhetően katartikus élményt nyújt, és ehhez társul még a remekül megkomponált zene, Szirtes Edina Mókus alkotása. Az erős mezőny ellenére a zsűrinek nem volt túl nehéz dolga. A második Nemzetközi Történelmi Filmfesztivál fődíját a Magdolna kapta, a legjobb operatőr Tóth Zsolt, a legjobb zene Szirtes Edina Mókusé. Aztán kimegyünk a moziból, bele a párhuzamosnak tűnő valóságba. A pápai éjszakában ragyog a pompásan felújított barokk, sehol egy lélek. És azon gondolkodom, hogy bár partizánnak lenni hiteles státusz, mi lenne, ha egyszer úgy izomból, rendesen megfinanszíroznák ezt a kis alkotóközösséget. Is.
Borítókép: Képernyőkép a Magdolna című film előzeteséből (Forrás: YouTube/Stúdió SzeretFilm)
