Tulipánok a panelon

A kortárs építészet társadalmi elfogadottsága a paksi „tulipános” panelházak vitáival szűnt meg 1970-es évek elején.

Forrás: Fortepan/Borbély Mihály

A magyar modernista építészeket társadalomfelfogásuk a két világháború közötti hatalom baloldali ellenzékébe sodorta. 1945 után a Rákosi-rendszer a modern művészethez vonzódó alkotókat jobboldali rokonszenvűeknek deklarálta.Azok a hazai építészek, akik 1935 körül az akkori politikai rendszer baloldali – szociáldemokrata, sőt titkos kommunista – bírálói voltak, 1950-ben a „burzsoá dekadens”, azaz az ellenség szerepében találták magukat.Mindkét esetben a hatalom értelmiségi ellenzékét testesítették meg. Ez egyeseknek csak morális, másoknak súlyos egzisztenciális problémát is okozott. 1956 után a felesleges konfliktusoktól szabaduló államhatalom alkut kötött az építészeti modernizmussal; szabad alkotói utat adott politikai lojalitásért cserébe.Ekkor az elbukott forradalom utáni hangulat és a szűkös körülmények ellenére építészeti megújulás kezdődött. Magas színvonalú köz- és ipari épületek sora épült.E sorba ismert és kevésbé ismert alkotások tartoznak. A jászberényi fürdő (Zalaváry Lajos, 1957–1958), a pesti Chemolimpex-székház (Gulyás Zoltán, 1960–1963), a Kőbánya mozi (Molnár Péter, 1963–1964)… és az ipari épületek, a pécsi hőerőmű (Mátrai Gyula és Pászti Károly, 1956–1960), a dombóvári magtisztító (Emődy Attila, 1959), a miskolci hűtőház (Csaba László,­ Herkó Dezső, 1958), a székesfehérvári alumíniumöntöde (Farkas Ipoly, 1960), a csepeli kábelgyári csarnok (Mátrai Gyula és Pászti Károly, 1960–1961) a korszak jelképeivé emelkedtek. Mellettük sok jó középület épült a Balaton környéki építkezésektől és a salgótarjáni kultúrháztól (Szrogh György, 1962–1966) a debreceni Agrártudományi Főiskola épületéig (Mikolás Tibor, 1961).
Ezeket az épületeket tervezőik a Nyugathoz tartozásunk jelképeiként alkották. A maguk fizikai valóságában a keleti, moszkovita, marxista, bizánci és így tovább világkép és kultúra cáfolatai voltak.Nemcsak azt igyekeztek kifejezni, hogy amit építészetben a Nyugat tud, azt mi is tudjuk, hanem azt is, hogy mi ezt különb esztétikai minőségben tudjuk előadni. Mintha a kiegyezés utáni időszak lendülete tért volna vissza! A korszak társadalma akkor feltétel nélkül el is fogadta ezt az építészeti modernséget, üzenetével együtt. Azonosulni a modernnel a korszak politikai vezetésének azt jelentette, hogy azonosulni a nyugati ideológiával is – de nem tudott ellene tenni semmit. Terjedt a beatzene, a hosszú haj és a popkultúra.

A kor építészetének három jellemzője volt.A színvonal gyors esése az 1950-es években. 1947-48 után a magyar államvezetés az államosított építőipart egyfajta társadalmi pufferként használta fel. A városba feláramló, az újra elszakított területeket elhagyó, a hadifogságból hazatért és helyüket nem találó tömegeket és a háború végére felduzzadó városi lumpen réteget az építőiparba terelték be. Ez politikai döntés volt. A színvonal drasztikus esése az 1950-es évek végétől vált láthatóvá.
A túlszervezés. A látens munkanélküliséget eltakarandó az állami építőipart gigantikus adminisztratív vízfejjel terhelték.Az 1970-es években az állami építőipari vállalatoknál körülbelül három munkásra jutott egy „elvi ember”.A tervezőirodákban a valóban dolgozók – építészek, statikusok, rajzolók – eltartották a vezetőséget, a főnököket és titkárságaikat, a pénzügyi, gazdasági, számviteli, terv-, személyzeti osztályokat, a függetlenített párt és szakszervezet csoportjait. A könyörületből eltartottak önigazoló fontoskodása alaposan fékezte a munkát.
Szellemi műhelyek kialakulása a nagy tervezőirodákban. Az országos hatáskörű nagy tervezőirodákban koncentrált alkotóerő sajátos szellemi műhelyeket keltett életre. Volt hely, idő és mester…
Csak az 1960-as években indult meg az országban nagyobb mértékű magánépítői tevékenység. Az államhatalom – tekintve a lakáshelyzetet – engedett e téren.Ez a sátortetős kockaház, a B30-as falazóblokk és az E-gerenda kora. Ez az építészet az akkori lehetőségek optimális megoldását nyújtotta silány műszaki tartalommal, esztétikailag alacsony szinten. Az eredmény riasztó volt, és meg is ijedtek tőle. A kritikusok nem merték észrevenni, hogy ez a társadalom tükre.
Megjelent a „panel” is! A kor államhatalma önmaga jelképét látta az állami beruházásban emelt lakóépületekben. A panelos lakótelepek lakásai a mindenkinek alanyi jogon járó szociális minimumot testesítették meg, műszakilag elfogadható minőségben. Ezek a szocialista ipar termékei voltak, kényelmesebbek, higiénikusabbak, mint a régebbi bérházak.A nagyobb (össz)méretet a kor ideológiája jelképpé emelte; az új társadalom fölényét fejezte ki a múlttal szemben.A kortárs építészet társadalmi elfogadottsága a paksi „tulipános” panelházak vitáival szűnt meg 1970-es évek elején. A panelt a korabeli magyar társadalom szükséges rosszként – „ronda, de ez van” alapon – eltűrte. A nagypanelos felületen megjelenő díszítés a „lehet emberibben is csinálni” üzenete volt, és aki akart, építészeten túlmutató következtetéseket vonhatott le belőle. Ez lázadásként hatott a hatalom ellen, és zavarba hozta az építészszakmát; az 1956 utáni építészeti kiegyezést rúgta föl a díszített panel – és a mögé sejtett nemzeti tartalom – lázadó gesztusa.
Ezután a társadalom már nem azonosult a modern építészettel. Új kötődésként kínálta volna magát az, amit ma már organikus építészetnek nevezünk – de ennek sikerét alkalmazása korlátai, műszaki problémái és ezoterikus utalásai korlátozták.Az építészet magára maradt. Kiváló alkotások ekkor is születtek – de ezeket már főleg építészek értékelték, a társadalom nem érezte magáénak; mást kerestek, de közös nevezőt nem találtak.

A házak itt maradtak – problémáikkal együtt.Amikor ma hozzányúlunk a kádári kor épületei­hez, koruk kortárs nyugati építészetéhez méltó formaviláguk mellett értelmetlenül takarékos műszaki megoldásokkal és silány anyagokkal találkozunk.Építészeti programjaik, alaprajzaik felett eljárt az idő. Valaha kihozták lehetőségeikből a maximumot – de a mi igényeink és követelményeink megváltoztak. Így érkezünk meg az épített örökség védelmének örök kérdéséhez; megőrizzünk használhatatlan épületet eredeti formájában a múlt szoborszerű emlékeként, átalakítással biztosítsuk további létét, vagy építsünk helyette újat?Mérlegelhetünk, de hosszú távon az életnek lesz igaza. A jó döntés kompromisszum, a rossz­ döntés mindig úgy hangzik; mi megtartjuk az épületet, te (a tulajdonos) fizesd meg az árát!

Borítókép: Életkép az óbudai Vörösvári úton, 1973 (Fotó: Fortepan/Borbély Mihály)