Tulipánok a panelon

A kortárs építészet társadalmi elfogadottsága a paksi „tulipános” panelházak vitáival szűnt meg 1970-es évek elején.

Forrás: Fortepan/Borbély Mihály

A kor építészetének három jellemzője volt.A színvonal gyors esése az 1950-es években. 1947-48 után a magyar államvezetés az államosított építőipart egyfajta társadalmi pufferként használta fel. A városba feláramló, az újra elszakított területeket elhagyó, a hadifogságból hazatért és helyüket nem találó tömegeket és a háború végére felduzzadó városi lumpen réteget az építőiparba terelték be. Ez politikai döntés volt. A színvonal drasztikus esése az 1950-es évek végétől vált láthatóvá.
A túlszervezés. A látens munkanélküliséget eltakarandó az állami építőipart gigantikus adminisztratív vízfejjel terhelték.Az 1970-es években az állami építőipari vállalatoknál körülbelül három munkásra jutott egy „elvi ember”.A tervezőirodákban a valóban dolgozók – építészek, statikusok, rajzolók – eltartották a vezetőséget, a főnököket és titkárságaikat, a pénzügyi, gazdasági, számviteli, terv-, személyzeti osztályokat, a függetlenített párt és szakszervezet csoportjait. A könyörületből eltartottak önigazoló fontoskodása alaposan fékezte a munkát.
Szellemi műhelyek kialakulása a nagy tervezőirodákban. Az országos hatáskörű nagy tervezőirodákban koncentrált alkotóerő sajátos szellemi műhelyeket keltett életre. Volt hely, idő és mester…
Csak az 1960-as években indult meg az országban nagyobb mértékű magánépítői tevékenység. Az államhatalom – tekintve a lakáshelyzetet – engedett e téren.Ez a sátortetős kockaház, a B30-as falazóblokk és az E-gerenda kora. Ez az építészet az akkori lehetőségek optimális megoldását nyújtotta silány műszaki tartalommal, esztétikailag alacsony szinten. Az eredmény riasztó volt, és meg is ijedtek tőle. A kritikusok nem merték észrevenni, hogy ez a társadalom tükre.
Megjelent a „panel” is! A kor államhatalma önmaga jelképét látta az állami beruházásban emelt lakóépületekben. A panelos lakótelepek lakásai a mindenkinek alanyi jogon járó szociális minimumot testesítették meg, műszakilag elfogadható minőségben. Ezek a szocialista ipar termékei voltak, kényelmesebbek, higiénikusabbak, mint a régebbi bérházak.A nagyobb (össz)méretet a kor ideológiája jelképpé emelte; az új társadalom fölényét fejezte ki a múlttal szemben.A kortárs építészet társadalmi elfogadottsága a paksi „tulipános” panelházak vitáival szűnt meg 1970-es évek elején. A panelt a korabeli magyar társadalom szükséges rosszként – „ronda, de ez van” alapon – eltűrte. A nagypanelos felületen megjelenő díszítés a „lehet emberibben is csinálni” üzenete volt, és aki akart, építészeten túlmutató következtetéseket vonhatott le belőle. Ez lázadásként hatott a hatalom ellen, és zavarba hozta az építészszakmát; az 1956 utáni építészeti kiegyezést rúgta föl a díszített panel – és a mögé sejtett nemzeti tartalom – lázadó gesztusa.
Ezután a társadalom már nem azonosult a modern építészettel. Új kötődésként kínálta volna magát az, amit ma már organikus építészetnek nevezünk – de ennek sikerét alkalmazása korlátai, műszaki problémái és ezoterikus utalásai korlátozták.Az építészet magára maradt. Kiváló alkotások ekkor is születtek – de ezeket már főleg építészek értékelték, a társadalom nem érezte magáénak; mást kerestek, de közös nevezőt nem találtak.

A házak itt maradtak – problémáikkal együtt.Amikor ma hozzányúlunk a kádári kor épületei­hez, koruk kortárs nyugati építészetéhez méltó formaviláguk mellett értelmetlenül takarékos műszaki megoldásokkal és silány anyagokkal találkozunk.Építészeti programjaik, alaprajzaik felett eljárt az idő. Valaha kihozták lehetőségeikből a maximumot – de a mi igényeink és követelményeink megváltoztak. Így érkezünk meg az épített örökség védelmének örök kérdéséhez; megőrizzünk használhatatlan épületet eredeti formájában a múlt szoborszerű emlékeként, átalakítással biztosítsuk további létét, vagy építsünk helyette újat?Mérlegelhetünk, de hosszú távon az életnek lesz igaza. A jó döntés kompromisszum, a rossz­ döntés mindig úgy hangzik; mi megtartjuk az épületet, te (a tulajdonos) fizesd meg az árát!

Borítókép: Életkép az óbudai Vörösvári úton, 1973 (Fotó: Fortepan/Borbély Mihály)