Kapcsolódás

Koronavírus-járvány után, ukrajnai háború előtt. A 2020-as évben egyértelmű volt, hogy a World Press zsűrijének reagálnia kell a koronavírus okozta gyászra és elszigeteltségre, valamint nem maradhatott süket a világban zajló eseményekre sem, mint amilyenek a Black Lives Matter-tüntetések voltak, vagy Hegyi-Karabah. 2021-ben a vakcinák megjelenésével a fotóriporterek nagy része más irányban keresgélt: a 2022-es World Press Photo a gyökerek és az identitás fontosságát tárja elénk.

A red dress along the highway signifies the children who died at the Kamloops Indian Residential School in Kamloops, British Columbia on Saturday, June 19, 2021. Red dresses are also used to signify the disproportionate number of missing and murdered Indigenous women and girls. Amber Bracken for The New York Times Fotó: Amber Bracken

A világ legrangosabb sajtófotós-­versenyének számító World Press Photo Contest győzteseit a szakmai zsűri százharminc ország 4066 fotósának 64 823 munkájából választotta ki. Az év képe Amber Bracken felvétele lett, amelyen piros ruhák lógnak út menti keresztekről. A kanadai Kamloopsban felállított 215 kereszttel azokra az őslakos közösségekből származó gyermekekre emlékeznek, akik a helyi bentlakásos iskolában hunytak el. A XIX. századi erőszakos asszimilációs politika része volt, hogy az európai gyarmatosítók több mint százötvenezer gyermeket távolítottak el erőszakkal otthonukból és szüleiktől: az Igazság és Megbékélés Bizottság úgy tudja, hogy legalább 4100 diák halt meg ezekben az iskolákban, a kamloopsi intézmény környékén 2021 májusában egy földradarral végzett felmérés 215, feltehetően fiatalkorú holttestet azonosított. Rena Effendi, a World Press Photo Contest zsűrijének elnöke úgy fogalmazott: a nyertes kép beégeti magát az emlékezetébe, és reakcióra sarkall. Szinte hallani a csendet, a számvetés csendjét, amelyben a gyarmatosítás egész története visszhangzik.

Határok: ember és tigris konfliktusa (Senthil Kumaran) – Legjobb hosszú távú projekt, Ázsia. Fotó: Senthil Kumaran

Az év sorozata idén szintén bennszülött közösségről szól: Matthew Abbott képriportján ausztrál őslakosok az erdőt tűzzel mentik meg, azaz stratégiailag felégetik a földet, hogy megvédjék környezetüket. A „hideg égetésnek” nevezett módszerrel a lángok lassan mozognak, és csak az aljnövényzet ég el, megakadályozva, hogy nagyra nőjön, és később üzemanyagként szolgáljon a pusztító erdőtüzekhez, amelyek gyakoriak a szárazabb hónapokban. A nawarddeken törzs tagjai a hagyományos törzsi ismereteket kombinálják az olyan mai technológiákkal, mint például a digitális térképek használata, a gyakorlattal jó szolgálatot tesznek a szén-dioxid-kibocsátás megfékezésében is. A hosszú távú, azaz nem kizárólag a tavalyi évben elkattintott munkák legjobbikának fókusza sem mozdul el a klímaválság problematikájáról, és foglalkozik az őslakos közösségek kiszorításával is: az Amazonas esőerdőjét veszi górcső alá. Jelenleg az erdőirtás során évente akár egymilliárd tonna szenet bocsájtanak ki a Föld tüdejében, ez a szám nem tartalmazza az erdőtüzekből származó szén-dioxidot. A fekete-fehér, Amazóniai disztópia című sorozatot készítő Lalo de Almeida szerint a környezeti és a társadalmi kérdéseket nem lehet szétválasztani úgy, mintha egymástól függetlenül léteznének.

Nulladik politikai év (Louie Palu) – Legjobb hosszú távú projekt, Észak- és Közép-Amerika. Fotó: Louie Palu

A World Press Photo új rendszere idén megszüntette a külön sport, környezet vagy azonnali hírek és a többi kategóriáját: új, regionális modellje aszerint hirdet győzteseket, hogy Euró­pában, Ázsiában vagy mondjuk Dél-Amerikában készültek-e a felvételek. Az első ütemben tehát földrészek szerint kiválogatják a legjobbakat, majd közülük kerülnek ki az év legjobb képei. Eltűnik például a külön portré, de új kategóriaként szerepel az egyedi kép és a sorozat, és a hosszú távú projektek mellett az úgynevezett nyílt formátumú pályamű, amelyben a művészibb, kísérletezőbb, akár digitálisan manipulált fotók és videók kapnak teret. Egyébként idén ezt is a gyökerekről és a generációs emlékezésről szóló munka, a digitális és filmes fényképekből összeálló Vér és mag című filmecske nyerte. Isadora Romero alkotó régi emlékeket idéz fel egykori falujába, a kolumbiai Une településre utazva a termőföldről és a termésről, megismeri nagyapját és dédnagyanyját, akik számos burgonyafajtát termesztettek, amelyek közül ma már csak kettő létezik.

Amazóniai disztópia (Lalo de Almeida, Folha de Sao Paulo/Panos Pictures) – Az év hosszú távú projektje. Fotó: Lalo de Almeida

Ennek a modellnek sajnos áldozatául esett a hihetetlen profizmust kívánó szakirány, a természetfotók külön kategóriája is. Meg kell hagyni, hogy már a tavalyi évben is talán kicsit komolytalan volt a legjobb sorozat díját Jasper Doest holland fotográfusnak ítélni, aki két galamb történetét illusztrálta, amelyek a karantén alatt gyakori vendégek voltak családjának lakásán – ám a műfaj biztosan nem érdemelte meg, hogy eltűnjön a válogatásból. Hiába vannak ugyanis nagy számban olyan fotóversenyek, amelyek csak a vadvilággal foglalkoznak, ezeknek győztesei leginkább színes érdekességként jelennek meg a hírekben, míg a World Press Photóra az egész világ felfigyel. A versenyben korábban szereplő természet és környezet kategóriában induló fotók zömmel nem csupán a vadvilág szépségeit hirdették, hanem helyenként megrázó többletjelentéssel is bírtak. A halászhálóba gabalyodott teknős, a levágott szarvú rinocérosz teteme vagy a tetőtől talpig pandajelmezbe öltözött, újszülött állatot cumisüvegből etető gondozó fotója olyan kínzó problémákra hívta fel a figyelmet, mint a diverzitás és az élőhelyek zsugorodása vagy az orvvadászat.

Az ukrán krízis (Guillaume Herbaut, Agence VU’) – Legjobb hosszú távú projekt, Európa. Fotó: Guillaume Herbaut / Agence VU

A tartalmi-szerkezeti változások mellett feltűnik a fekete-fehér ábrázolás visszatérő trendje, amely inkább vált a művészi fotográfia sajátjává a digitalizáció korában, a dokumentarista hírfotót kevésbé jellemezte. Ha azonban megnézzük a győzteseket, nem egy és nem kettő, hanem összesen hét pályázat készült ilyen technikával: az Amazonas-sorozaton kívül fekete-fehérben láthatjuk még Senthil Kumaran fotóriportját ember és tigris konfliktusáról Indiában és például a zebuháborút is, amelynek során a Madagaszkár déli és nyugati részein élő gazdáktól a dahaloknak nevezett banditák ellopják nagy értékű szarvasmarhájukat, a zebujukat. Örök igazság, hogy amíg a színek élettel töltik meg az arcokat, a fekete-fehér ábrázolás viszont kihozza a valódi karakterüket. Időtlenné teszi őket, és másfajta mélységet visz egy portréba.

Félek iskolába menni (Sodiq Adelakun Adekola, Agence France-Presse) – Legjobb riport, Afrika. Fotó: Sodiq Adelakun Adekola, Agence France-Presse

A regionális győztes képkockák között láthatunk a romok alatt összeeszkábált sátorban gyertyafényben ülő palesztin gyermekeket Gázában, tüntetőket Szudánban és Kolumbiában, osztozhatunk egy görög asszony fájdalmában a pusztító tűzvész közepette, és beleshetünk egy kabuli mozi mindennapjaiba. A Covid–19-rémhírek és a háború elementáris zaja elnyom minden kisebb neszt, ám a világ eldugott sarkaiba látogató történetmesélőknek hála olyan emberi sorsokhoz tudunk kapcsolódni, amelyek mélyen a radarunk alatt vannak.

Az ígéret (Irina Werning, Pulitzer Center) – Legjobb riport, Dél-Amerika. Fotó: Irina Werning

Borítókép: Kamloops bentlakásos iskola (Amber Bracken, The New York Times) – Az év képe (Fotó: Amber Bracken)