A világ legrangosabb sajtófotós-versenyének számító World Press Photo Contest győzteseit a szakmai zsűri százharminc ország 4066 fotósának 64 823 munkájából választotta ki. Az év képe Amber Bracken felvétele lett, amelyen piros ruhák lógnak út menti keresztekről. A kanadai Kamloopsban felállított 215 kereszttel azokra az őslakos közösségekből származó gyermekekre emlékeznek, akik a helyi bentlakásos iskolában hunytak el. A XIX. századi erőszakos asszimilációs politika része volt, hogy az európai gyarmatosítók több mint százötvenezer gyermeket távolítottak el erőszakkal otthonukból és szüleiktől: az Igazság és Megbékélés Bizottság úgy tudja, hogy legalább 4100 diák halt meg ezekben az iskolákban, a kamloopsi intézmény környékén 2021 májusában egy földradarral végzett felmérés 215, feltehetően fiatalkorú holttestet azonosított. Rena Effendi, a World Press Photo Contest zsűrijének elnöke úgy fogalmazott: a nyertes kép beégeti magát az emlékezetébe, és reakcióra sarkall. Szinte hallani a csendet, a számvetés csendjét, amelyben a gyarmatosítás egész története visszhangzik.
Az év sorozata idén szintén bennszülött közösségről szól: Matthew Abbott képriportján ausztrál őslakosok az erdőt tűzzel mentik meg, azaz stratégiailag felégetik a földet, hogy megvédjék környezetüket. A „hideg égetésnek” nevezett módszerrel a lángok lassan mozognak, és csak az aljnövényzet ég el, megakadályozva, hogy nagyra nőjön, és később üzemanyagként szolgáljon a pusztító erdőtüzekhez, amelyek gyakoriak a szárazabb hónapokban. A nawarddeken törzs tagjai a hagyományos törzsi ismereteket kombinálják az olyan mai technológiákkal, mint például a digitális térképek használata, a gyakorlattal jó szolgálatot tesznek a szén-dioxid-kibocsátás megfékezésében is. A hosszú távú, azaz nem kizárólag a tavalyi évben elkattintott munkák legjobbikának fókusza sem mozdul el a klímaválság problematikájáról, és foglalkozik az őslakos közösségek kiszorításával is: az Amazonas esőerdőjét veszi górcső alá. Jelenleg az erdőirtás során évente akár egymilliárd tonna szenet bocsájtanak ki a Föld tüdejében, ez a szám nem tartalmazza az erdőtüzekből származó szén-dioxidot. A fekete-fehér, Amazóniai disztópia című sorozatot készítő Lalo de Almeida szerint a környezeti és a társadalmi kérdéseket nem lehet szétválasztani úgy, mintha egymástól függetlenül léteznének.
A World Press Photo új rendszere idén megszüntette a külön sport, környezet vagy azonnali hírek és a többi kategóriáját: új, regionális modellje aszerint hirdet győzteseket, hogy Európában, Ázsiában vagy mondjuk Dél-Amerikában készültek-e a felvételek. Az első ütemben tehát földrészek szerint kiválogatják a legjobbakat, majd közülük kerülnek ki az év legjobb képei. Eltűnik például a külön portré, de új kategóriaként szerepel az egyedi kép és a sorozat, és a hosszú távú projektek mellett az úgynevezett nyílt formátumú pályamű, amelyben a művészibb, kísérletezőbb, akár digitálisan manipulált fotók és videók kapnak teret. Egyébként idén ezt is a gyökerekről és a generációs emlékezésről szóló munka, a digitális és filmes fényképekből összeálló Vér és mag című filmecske nyerte. Isadora Romero alkotó régi emlékeket idéz fel egykori falujába, a kolumbiai Une településre utazva a termőföldről és a termésről, megismeri nagyapját és dédnagyanyját, akik számos burgonyafajtát termesztettek, amelyek közül ma már csak kettő létezik.
Ennek a modellnek sajnos áldozatául esett a hihetetlen profizmust kívánó szakirány, a természetfotók külön kategóriája is. Meg kell hagyni, hogy már a tavalyi évben is talán kicsit komolytalan volt a legjobb sorozat díját Jasper Doest holland fotográfusnak ítélni, aki két galamb történetét illusztrálta, amelyek a karantén alatt gyakori vendégek voltak családjának lakásán – ám a műfaj biztosan nem érdemelte meg, hogy eltűnjön a válogatásból. Hiába vannak ugyanis nagy számban olyan fotóversenyek, amelyek csak a vadvilággal foglalkoznak, ezeknek győztesei leginkább színes érdekességként jelennek meg a hírekben, míg a World Press Photóra az egész világ felfigyel. A versenyben korábban szereplő természet és környezet kategóriában induló fotók zömmel nem csupán a vadvilág szépségeit hirdették, hanem helyenként megrázó többletjelentéssel is bírtak. A halászhálóba gabalyodott teknős, a levágott szarvú rinocérosz teteme vagy a tetőtől talpig pandajelmezbe öltözött, újszülött állatot cumisüvegből etető gondozó fotója olyan kínzó problémákra hívta fel a figyelmet, mint a diverzitás és az élőhelyek zsugorodása vagy az orvvadászat.
A tartalmi-szerkezeti változások mellett feltűnik a fekete-fehér ábrázolás visszatérő trendje, amely inkább vált a művészi fotográfia sajátjává a digitalizáció korában, a dokumentarista hírfotót kevésbé jellemezte. Ha azonban megnézzük a győzteseket, nem egy és nem kettő, hanem összesen hét pályázat készült ilyen technikával: az Amazonas-sorozaton kívül fekete-fehérben láthatjuk még Senthil Kumaran fotóriportját ember és tigris konfliktusáról Indiában és például a zebuháborút is, amelynek során a Madagaszkár déli és nyugati részein élő gazdáktól a dahaloknak nevezett banditák ellopják nagy értékű szarvasmarhájukat, a zebujukat. Örök igazság, hogy amíg a színek élettel töltik meg az arcokat, a fekete-fehér ábrázolás viszont kihozza a valódi karakterüket. Időtlenné teszi őket, és másfajta mélységet visz egy portréba.
A regionális győztes képkockák között láthatunk a romok alatt összeeszkábált sátorban gyertyafényben ülő palesztin gyermekeket Gázában, tüntetőket Szudánban és Kolumbiában, osztozhatunk egy görög asszony fájdalmában a pusztító tűzvész közepette, és beleshetünk egy kabuli mozi mindennapjaiba. A Covid–19-rémhírek és a háború elementáris zaja elnyom minden kisebb neszt, ám a világ eldugott sarkaiba látogató történetmesélőknek hála olyan emberi sorsokhoz tudunk kapcsolódni, amelyek mélyen a radarunk alatt vannak.
Borítókép: Kamloops bentlakásos iskola (Amber Bracken, The New York Times) – Az év képe (Fotó: Amber Bracken)
