Lőkös István irodalomtörténész egész életét a magyar és horvát közös irodalmi emlékezetnek szentelte. Mintegy harminc könyvet publikált, számos tanulmányt, kritikát, esszét és újságcikket írt. A Horvát Köztársaság Hajnalcsillag Érdemrendjét a szerző 2018-ban vehette át munkásságáért.
A szlavista, nyugalmazott egyetemi tanár egy nap meghívót kapott a Zágrábi irodalmi beszélgetések soron következő alkalmára, amelynek tárgya a litteratura croatica, a horvát irodalom európai szövegkörnyezete volt. A lélek boldogan ment volna, de a 83 éves test már nem tudta vállalni az utazást. A meghívás viszont felidézte Lőkös Istvánban az ötvenöt évvel azelőtti első zágrábi utazásának emlékeit, amelyeket az irodalomtudomány kandidátusa igen részletesen tár az olvasó elé. 1962-ben a két hétig tartó szlavista szeminárium során a hallgatók délelőtt a közép- és reneszánsz kori szerb, illetve horvát irodalommal ismerkedtek, délután nyelvórákon vettek részt. Megtudjuk, hogy a szerző hogyan jutott el a jugoszláviai nyári kurzusra, milyen körülmények között utazott, kiket ismert akkoriban a művészeti élet nagyságai közül – Miroslav Krleza írót, Ljubo Babic festőművészt, Marijan Matkovic drámaírót –, mitől vált feszültté a viszony Jugoszlávia és Magyarország között 1948-tól 1962-ig.
Útja során Lőkös István számtalan adattal, névvel, eseménnyel szolgál a két ország közös múltjából. Felkereste például Miroslav Krleza írót, a XX. századi horvát irodalom kiválóságát, aki Pécsett járt katonaiskolába, s akit később Pesten, a Ludovikán avattak tisztté. Karlovacnál (Károlyvárosnál) Lőkös Petőfiról emlékezik meg, akit innen vittek a zágrábi kórházba. Zadar (Zára) is számos szállal kötődik a Magyar Királysághoz, ahol a szerző bolyongásai közben végigjárta közös uralkodóink emlékhelyeit. Eljutott Biograd na Moruba is – Tengerfehérvárra –, a horvátok koronázóvárosába, amelyről így ír: „Nehéz elképzelni az egykori királyi pompát, még inkább a koronázási ceremónia ünnepélyességét, a koronázandó királyt kísérő előkelők, egyháziak s a katonák tömegének mozgását a szűkös utcák s a várost övező védművek között.
Pedig 1102-ben bizonyára együtt volt itt minden, amikor – ahogy a históriában áll – a horvát előkelők és Könyves Kálmán közötti megegyezés után az Árpád-ház e kiválóságának a fejére tették a horvát koronát. Gondolhatták vajon, hogy az egyezség nyolc évszázadon át érvényben marad, s csak az utolsó évszázadnyi szakaszban, a XIX. század első harmadának vége felé megjelenő, a nemzeti ébredést (narodni preporod) követő évszázadnyi időben romlik meg az 1790-ig, de még a XIX. század első évtizedeiig is felhőtlen horvát–magyar viszony?!”
A kulturális látnivalók mellett Lőkös felidézi kulináris élményeit is, többek között a dalmatinski prsutot, a dalmát sonkát, és a plavacot, az adriai napfény érlelte testes vörösbort.
Az 1962-es út után Lőkös István számtalanszor visszatért az országba. Négy évvel később féléves zágrábi ösztöndíjat nyert. Pályázatában a szigetvári ostromnak és Zrínyi Miklós halálának horvát irodalmi ábrázolását s a Krleza-életmű magyarságkutatását jelölte meg. Két évtizeden keresztül látogatta az írót Zágrábban, több visszaemlékezést, monográfiát is megjelentetett róla. 1918-ban a nyolc évszázados magyar–horvát perszonálunió lezárultával a Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Karán megszűnt a hungarológusképzés. 76 év szünet után indult újra, s Lőkös István egy évtizedig volt az egyetem vendégtanára.
Érdemes lapozgatni az életére visszaemlékező professzor fotókkal gazdagított, olvasmányos könyvét. Sokat megtudhatunk utcákról, épületekről, templomokról, szobrokról, amelyeket horvátországi nyaralásunk során meglátogatunk, de a legtöbbször nem tudatosul bennünk, hogy ezer szállal kötődnek hozzánk. Útmutatóként, bedekkerként is használhatjuk a kötetet.
(Lőkös István: Zbogom, Zagrebe – Isten veled, Zágráb – Horvátországi emlékeim. Nap Kiadó, Budapest, 2022, 360 oldal. Ára: 3990 forint)
