A király becsülete

II. Andrást a történettudomány sokáig gyengekezű, sikertelen királyként mutatta be, akire a nemesek ráerőltették az Aranybullát. Ez teljes tévedés – állítja a korszak kutatója, Zsoldos Attila történészprofesszor, aki A 800 éves Aranybulla címmel az Országház Könyvkiadó gondozásában nemrégiben megjelent könyvé­ben e kedvezőtlen kép átfestésére tesz kísérletet.

Zsoldos Attila Történész 20220509 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

– Könyvében kimondottan sikeres uralkodó alakja rajzolódik ki, amely homlokegyenest ellentétes az emberemlékezet óta hangoztatott „gyönge király” narratívájával. Vajon mivel magyarázható II. András kedvezőtlen megítélése?
– Már a XIX. század közepén, a tudományos igényű magyar történetírás hőskorában megjelent az 1205–1235 között uralkodó király politikáját tendenciózusan elítélő értelmezés, amelyet később a marxista történetírás is magáévá tett. Valójában nem egyértelmű, miért is alakult ki róla ennyire kedvezőtlen kép. Én arra hajlanék, hogy a Mikszáth Kálmán által is gyönyörűen megrajzolt dzsentrivilágban nem voltak értelmezhetőek II. András lépéseinek motivációi, de nem is nagyon kutatták az okokat. A kortársak beérték a könnyen értelmezhető forrásokkal, amelyek valóban alátámasztották a királyi birtokokat pazarlóan osztogató király képét. Nincs korabeli történelmi munka, amelyben ne szerepelne visszatérően az a frappánsnak tűnő mondat, hogy „a király számára az adományok legjobb mértéke a mértéktelenség”. Nem kétséges, hogy II. András birtokadományozási politikája bőkezű volt, de leegyszerűsítés a fókuszt kizárólag az adománypolitikára szűkíteni. Amikor fia és utódja, IV. Béla végrehajtja az adománybirtokok egy részének visszavételét, ezt azzal indokolja, hogy végre sikerült helyreállítani az országot kívánt állapotába.

Eszemben sincs IV. Béla uralkodói nagyságát megkérdőjelezni, de attól, hogy neki is volt véleménye apja politikájáról, még nem helyes azt megkérdőjelezhetetlen értékítéletként kezelni, főleg, hogy IV. Béla egyébként szinte mindenben apja politikájának folytatója, még a birtokadományozásban is.

– IV. Béla leszámolt apja hű embereivel. Tudjuk pontosan, milyen sérelmeket torolt meg rajtuk?
– Rogerius írja, hogy nem adták meg a kellő tiszteletet Béla hercegnek, és szerepük volt a király és a trónörökös egymásra uszításában. Én életszerűnek tartok ilyen magyarázatot. Miért ne fordulhatott volna elő, hogy egy vitában néhány idősebb méltóság meggondolatlanul megsérti az ifjú herceget, aki aztán az első adandó alkalommal megtorolja az önérzetén esett sérelmet?

– Mi alapján állítja, hogy II. András sikeres királyunk volt?
– Végtelenül sok érv szól emellett. Az, hogy IV. Béla apja nyomdokain haladt tovább, nem lett volna így, ha II. András uralkodása kudarcot kudarcra halmoz. Közismert, hogy a középkori magyar városhálózat alapjait IV. Béla vetette meg, de az ötlet az apjáé volt. II. András az első magyar király, aki nyugati típusú városi szabadságjogokat adott vendégtelepes közösségeknek, és ő volt az, aki modernizálta az adórendszert, stabilizálta az államkincstár bevételeit. Óriási – mai szóval – társadalompolitikai jelentő­sége volt annak, hogy létrehozta a királyi szerviensek csoportját. A király által érdemeik okán ­felszabadított szolgáknak, akik szabad birtokosok lettek, új kiváltságot ­adományozott, amely közelített a született nemesek jogaihoz. IV. Béla ezt továbbfejlesztette, amikor 1267-ben elismer­tette a királyi szerviensek egyenjogúságát a hagyományos nemességgel, megteremtve a közrendű szabadok számára a felemelkedés lehetőségét, biztosítva az egészséges társadalmi mobilitást.

– A Bánk bán című dráma és a belőle készült opera mennyiben járul hozzá II. András „arcvesztéséhez”?
– Rendkívüli mértékben, de ezért nem tehető felelőssé sem Katona József, sem Erkel Ferenc! Egyetlen művészi alkotástól sem várható el történelmi hűség, a fehér foltok fikciókkal kitöl­tése és a történet kiszínezése az alkotói szabadság ­része. Az, hogy a drámában II. András azt mondja, hogy nem meri megbüntetni ­felesége gyilkosát, kitaláció. Pontosan tudjuk, hogy a tényleges merénylő nem Bánk volt, hanem a drámában Petur néven szereplő előkelőség, Töre fia Péter, aki karóba húzatva végezte társaival együtt.

A valóságban Bánk nem volt bűnös, később magas tisztségeket töltött be. Csak két évtizeddel később vált kegy­vesztetté valamiért, és ennek kapcsán utólag vádolták meg azzal, hogy köze volt a merénylethez.

II. András 1221-ben kiadott oklevelének az aranypecsétje. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

– Tehát az is hozzáköltés, hogy Bánk bán fia­tal feleségének megbecstelenítését Gertrúd királyné intézte, ezért kellett meghalnia?
– Ennek a sikamlós történetnek a forrása az 1270-es években Bécsben megszületett pletyka lehetett. Sokáig lamentált a történetírás azon, hogy a sztori talán egy XIV. századi udvari epizód visszavetítése András udvarába, hiszen I. Károly idejéből ismerünk nagyon hasonló ­történetet, amely során egy bizonyos Záh Klára került kompromittált helyzetbe, és emiatt apja, Záh Felicián támadt karddal a királyi családra. Ma már tudjuk, hogy a hasonlóságok dacára mégsem ez, hanem a kortárs pletyka az ősforrás.

– A királyné elleni merénylet azonban tény. Tudunk valamit a hátteréről?
– A korrekt történészi válasz az, hogy nem tudunk. Csak feltételezni lehet, hogy valamilyen nagyon erős személyes indulat lehetett mögötte, hiszen a merénylő tudhatta, mi vár rá a gyilkosság után, mégis elkövette azt. Abból pedig, hogy nem csak őt húzták karóba, arra következtethetünk, hogy Töre fia Péter nem magányos merénylő volt, aki hirtelen felindulásból ölt.

– Akárhogy történt is, a gyilkosság instabilitást feltételez, amely összefügghet azzal, hogy II. András éppen keresztes hadjáratban vett részt a Szentföldön, ahogy ez része az emlékezetnek. Jól gondolom?
– Nem, a Gertrúd-merénylet évekkel a keresztes hadjárat előtt történt. A pápa által meghirdetett hadjárat európai projekt volt, amelyben erkölcsi kötelessége volt (vagy inkább lett volna) részt venni minden keresztény uralkodónak. II. András becsülettel megtette, amit kellett, a meghirdetett időpontra tekintélyes haderővel vonult a hadműveleti területre. Ám amikor azt látta, hogy a nyugat-európai seregek késlekednek, ő inkább épségben hazahozta a seregét. Ezt én felelősségteljes, reálpolitikai döntésnek gondolom, hiszen Magyarország királya volt, nem a szerencséjét a Szentföldön megalapozni vágyó kóbor lovag.

– A Halicsi fejedelemség megszerzésére irányuló törekvése kudarcba fulladt. Ezt is gyakran felróják II. Andrásnak.
– Másodszülött fiát, Kálmán herceget a krakkói herceg lányával az oldalán megkoronáztatta Halics királyává, csakhogy amint kivonult a magyar királyi haderő Halicsból, a minden uralom ellen lázadó bojárok nem hagyták stabilizálni a helyzetet. Megjegyzem, IV. Béla sokáig még Halics ügyében is folytatta apja politikáját, de ő sem volt eredményesebb.

– Az Aranybulla ellenállási záradékával kapcsolatban sokáig az volt a narratíva, hogy azt a nemességnek, a királyi szervienseknek és az egyháznak közös erővel sikerült ráerőltetniük a királyra. Mi igaz ebből?
– Meggyőződésem szerint semmi, noha sokáig valóban ez volt a szakmai közmegegyezés. Először 2010-ben tettem közzé ezzel ellentétes szakmai álláspontomat, és úgy tapasztaltam, a kollégák jól fogadták. Az nem vitatható, hogy volt belső ellenzéke II. Andrásnak: bátyja, az 1196–1204 között uralkodó Imre király hívei, akikkel András a testvérviszály időszakában konfrontálódott. Imre hívei alkották a belső ellenzéket, akik mellé 1222-ben odaállt az akkor már tizenhat éves Béla herceg.

– Miért?
– Béla sérelmezte, hogy amikor két évvel korábban apja rábízta Szlavónia kormányzását, fölé ültette saját embereit. Ezt gyámkodásnak érezte, és amikor lázadozni kezdett, apja leckéztetésképpen el akarta választani attól a nikaiai Máriától, a nikaiai ­császár lányától, akit a szentföldi hadjáratról hozott fiának feleségül. Ez aligha tett jót apa és fia viszonyának, főleg, hogy tudjuk: ez bizonyult utóbb az Árpád-ház egyik legsikeresebb és legharmonikusabb dinasztikus házasságának.

– Az Aranybulla tehát nem értelmezhető ennek az ellenzéki tábornak a győzelmeként?
– Szó sincs erről! Az Aranybullába foglaltak a korábbi uralkodói döntések megerősítését jelentik, vagy olyan királyi kötelezettségeket tartalmaznak, amelyek nem ellentétesek az érdekeivel. Az ellenállási záradék azt rögzíti, hogy ha az Arany­bullába foglaltakat a mindenkori király nem tartaná be, akkor büntetlenül ellen lehetne neki mondani. Miután az Aranybulla a király törekvéseit ­foglalja össze, belátható, hogy nem túl nagy kockázat ennek betartására kötelezettséget vállalni. Az Aranybulla sokat emlegetett ­ellenállási záradékának igénybevételére is csak a Bocskai-szabadságharc idején kerül sor, de ez már a törvény késői utóéletének története.

Névjegy Zsoldos Attila történész, középkorkutató, az MTA rendes tagja, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutatóprofesszora, címzetes egyetemi tanár. 1962-ben született Budapesten, 1986-ban szerzett történészdiplomát az ELTE-n. 1993-ban védte meg kandidátusi, 2004-ben akadémiai doktori értekezését. Fő kutatási területe az Árpád- és Anjou-kori Magyarország politika- és társadalomtörténete. Több mint kétszáz tudományos publikáció, két tucat könyv szerzője és társszerzője, számos folyóirat szerkesztője.

Borítókép: Zsoldos Attila (Fotó: Bach Máté)