25°C Orbán 2022. május 25. 
Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord-ról (1754–1838) az átlagember alighanem csak annyit tud, hogy ő volt Napóleon külügyminisztere. Nógrádi György Talleyrand című könyvéből – amely a szerző 1997-ben megjelent, hasonló című munkájának bővített változata – nemcsak eme ellentmondásos személyiség portréja rajzolódik ki, de egy mára letűnt kor tablója is.
Ajánló
Austen miért tűnik kevésbé fontosnak, mint a dekolonizáció és az ahhoz köthető elméletek?
A lapokon megismerhetjük egy régi főnemesi család sarját, aki szeretetlen, rideg családi környezetben nőtt fel, aki gyerek volt, amikor jobb lábára lesántult (minek következtében úgy kezdték gúnyolni: „a sánta ördög”), és akit szülei – mivel maradandó sérülése miatt alkalmatlanná vált a katonai pályára – papnak adtak.
Még nincs harmincöt éves, amikor elnyeri a püspöki méltóságot. Három évre rá azonban a pápa kiközösíti, így Talleyrand-nak le kell vetnie a reverendát, és új fejezet kezdődik az életében: az állam szolgálatáé. Ebben egyre növekvő befolyását és különféle pozícióit – nagykövet, külügyminiszter, főkamarás – arra használja, hogy busás vagyont szerezzen.
Amikor a spanyol követ kezdeményezi nála egy hatályos kereskedelmi szerződés megújítását, százezer amerikai dollárt kér – és kap – a közreműködéséért. De más eszközöket is igénybe vesz, hogy hizlalja a zsebeit: csatákat vív a kártyaasztalon, aktívan jelen van a tőzsdén, telekspekulációba kezd, sőt attól sem riad vissza, hogy kiárusítsa Franciaország riválisainak az állami levéltárból eltulajdonított okmányokat.
Szeretőinek sora közben gyarapszik, törvénytelen gyermekeinek száma nő. (Utóbbiak közül alighanem Eugene Delacroix a legnevesebb, akit ma nemcsak a francia romantika, de általában a festészet egyik legjelentősebb alakjaként tartunk számon.)
Teljességgel amorális, haszonleső, korrupt, élvhajhász, ugyanakkor széles körűen művelt, szellemes és ravasz alak portréja rajzolódik ki előttünk a lapokon, ám magánemberi jellemvonásaira ma már aligha emlékezne bárki, ha államférfiúi működése annak idején nem keltett volna akkora figyelmet – és megbotránkozást: évekig híven szolgálta Bonaparte Napóleont, ám utóbb elfordult tőle; hatalomra segítette a Bourbonokat, később azonban megbuktatta őket…
A maga korában az átállások mestereként tartották hát számon, de azt sem felejtették el neki, hogy Napóleon bukását követően, 1814-15-ben – a párizsi békeszerződésnél és a bécsi kongresszuson – gyakorlatilag ő mentette meg Franciaországot.
S hogy mindezen túl mi még Talleyrand érdeme? Nógrádi szerint egyfelől az, hogy idejekorán átlátta: a harmadik rend – vagyis a polgárság – győzelme elkerülhetetlen, vagyis a feudális nemesi társadalom 1789 után nem maradhat fenn. Később arra is rájött: Franciaország nem uralhatja a világot, az erre irányuló napóleoni politika katasztrófákhoz vezet. Ezért állt a forradalom mellé, ezért fordult a császár ellen – s mindkét felismerését igazolta a történelem. Aligha véletlen, hogy megítélése 1919 után kezdett megváltozni, amikor nyilvánvalóvá lett: Franciaország – noha az első világháború nyertesei közé tartozik – gyakorlatilag kivérzett.
A könnyen olvasható könyv élvezeti értékét nagyban növeli, hogy számos anekdotát és bonmot-t tartalmaz. Hogy csak egyet idézzünk közülük: „Miután meghalt, Talleyrand-t
így fogadta az ördög a pokolban: »Drága barátom, nagyon köszönöm a szolgálatait, de be kell ismernie, [...] némileg túllőtt az utasításaimon!«”
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)
Ajánló
Ábelt utazásai során mindig jobban érdekelte (volna), hogyan élnek, miről és hogyan gondolkodnak a helybéliek.
