Sok olvasata van Antall József néhai miniszterelnök gyakran citált mondásának: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” A nagyhatalmak jóvoltából békésen, de eufóriától mentesen zajlott le a rendszerváltás. A szovjet vazallusállam elnyomó gépezetének tagjain és haszonélvezőin senki sem kérte számon tetteiket, sőt arra is lehetőséget kaptak, hogy mélyállami beágyazottságuk és a privatizáció során szerzett gazdasági erejük birtokában csakhamar visszatérjenek a hatalomba. A főbűnösök, bűnrészesek és „hasznos idióták” kilétére és cselekedeteire a feledtetés leple hullott. Most a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) kutatómunkájának köszönhetően újabb hasadás keletkezett rajta, amelyen át képet kaphatunk a szocialista pártállam működéséről.
Az 1989-ben feloszlatott munkásőrség iratállománya viszonylagos épségben maradt fenn.
A NEB-nek az Ötvös István történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense által vezetett katonai munkacsoportja négy éven keresztül dolgozott a munkásőrség felső vezetőinek digitális adatbázisán. A Baráth Szilárd, Gáll Attila, Illésfalvi Péter, Maruzs Roland, Trieber Péter és Kiss Dávid történészekből álló csapat számára a személyi adatlapok jelentették az első számú forrást. Bár a párthadsereg megszüntetését megelőzően egy 1989-es kormányrendelet lehetővé tette az aktív munkásőrök számára, hogy kicseréljék a nyilvántartásban szereplő önéletrajzukat, ezzel azonban nem mentek sokra – szögezi le Maruzs Roland történész. Az átfedésekből ugyanis minden kiderül.
– Mindenekelőtt fel kellett tárni, hogy a testületben harminc év alatt megforduló kétszázezer munkásőrből pontosan kik tartoztak az irányítói körhöz – veszi át a szót Ötvös István, rámutatva a hivatásosok és a társadalmi állomány motivációja közötti jelentős különbségre. Az utóbbi esetében a belépés sokszor munkahelyi nyomásra történt, különösen az első másfél évtizedben: te vagy a fiatal a brigádban, ha nem akarod, hogy bajod legyen, beállsz munkásőrnek! Aki nemet mert mondani, annak ez rákerült a személyi adatlapjára, és elkísérte egész további életében.
– Ugyanakkor sokaknak előnye is származott a belépésből – fűzi hozzá Kiss Dávid, a Veritas Intézet szakértője. – 1963-tól kezdődően öt év munkásőri szolgálat lehetőséget biztosított a párttagság megszerzésére, ezáltal előmeneteli lehetőséggel kecsegtetett. E karriermunkásőrök mellett sokan voltak olyanok is, akik elvi meggyőződésből szolgáltak, és voltak, akik egyszerűen csak vonzódtak a fegyverekhez. A társadalmi állomány a munkaidő-kedvezmény mellé egyébként nem kapott pluszfizetést.
Gyakran felmerül a kérdés, hogy volt-e az Államvédelmi Hatóság, az „ávó” és az 1957-ben létrejövő munkásőrség között folytonosság.
A történészek egybecsengő álláspontja szerint volt is, meg nem is. Eleinte, amikor a munkásőrségre azért volt szükség, hogy a forradalom után segítsen az MSZMP hatalmát megszilárdítani, szigorúan csak megbízható, hithű kommunistákat, régi párttagokat, volt partizánokat toboroztak. Az egyetlen kérdés az volt, hogy a forradalom idején az adott elvtárs melyik oldalra állt.
– A kommunista pártok ideológiájában mindig is szerepelt a munkásság felfegyverzésének gondolata, ez náluk afféle „becsípődés” volt – fogalmaz Ötvös István. – Meggyőződésük szerint művezetői szint alatt minden ipari munkás az ő emberük. Csakhogy 1956-ban megtapasztalhatták, hogy ez a dogma nem helytálló. A forradalom idején a gyárakat a spontán létrejövő munkástanácsokhoz kapcsolódó gyárőrségek vigyázták, amelyek leginkább a Nemzetőrségbe tagozódtak be, és korántsem a szocializmusért akartak kiállni. Kádárék emellett azt is megtapasztalták, hogy a forradalom idején valamennyi fegyveres testület felmondta a szolgálatot. Ebből a kettős felismerésből jött az az elgondolás, hogy szükség volna egy kizárólag megbízható kommunistákból álló fegyveres alakulatra.
Kádárnak manővereznie kellett a párton belül, hiszen 1957-ben még mindig erős volt a sztálinista vonal, ugyanakkor ő és a mellette állók közül sokan maguk is megjárták az ÁVH börtöneit. Tartottak a szervezet újjáéledésétől, ezért mindent megtettek azért, hogy az államvédelmisek nagy létszámban ne szivároghassanak be a munkásőrségbe. Arra is ügyeltek, hogy az új párthadsereg ne a belügy, hanem az MSZMP Központi Bizottságának alárendeltségébe tartozzon. Ehhez a csehszlovák milícia ugyanúgy mintául szolgált, mint a Magyar Kommunista Párt egykori rendezőgárdája. Nem véletlen, hogy ez utóbbi volt vezetőjét, Halas Lajost bízták meg a munkásőrség szervezésével.
A társadalmi státuszú munkásőrökkel szemben a megbízhatóságon kívül egyéb követelmények nemigen voltak. Még a parancsnoksághoz is elég volt néhány tanfolyam, illetve a „foxi-maxi” gúnynéven ismert marxista „egyetemi” agymosoda.
– Tipikus korai munkásőrkarrier példáját adja Palkovics István, aki hat elemi elvégzését követően kőművestanonc volt, majd 1947 után rendőrként, később az ÁVH tisztjeként szolgált. 1954-ben befejezve a nyolc általánost, a középszintet átugorva egyből a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen pallérozta tovább elméjét. 1958-ra így jutott el a Tolna megyei munkásőrség parancsnoki beosztásáig, alezredesi rangban – idézi fel Maruzs Roland történész.
– A hétköznapi terror eszközeiként a rendszer számára hasznosak voltak ezek a társadalom legmélyebb bugyraiból felbukkanó primitív elemek, de miután sikerült a nemzetet megtörni és megalkuvásra kényszeríteni, ezek a figurák feleslegessé, sőt inkább kínossá váltak. 1957 tavaszán Kádárék azt a képet igyekeztek mutatni Moszkva felé, hogy az MSZMP immár a szovjetek nélkül is képes fenntartani a szocialista rendet. Ezt szolgálta a munkásőrség első látványos budapesti felvonulása, amely után az első titkár elvtárs el is utazott Moszkvába dicsekedni – említi Ötvös István.
Mint Kiss Dávid rámutat, a külsőségekre nem sokat adtak. A munkásőröket kezdetben szerelőruhába öltöztették, míg formátlanul puha sapkájuk a kínai milicistákéra hasonlított. Ám hiába néztek ki nevetségesen, fegyelmezetten menetelve, fegyvert szorongatva így is megfélemlítően hatottak. Egyenruhájukat a hatvanas években cserélték le a nem sokkal elegánsabb szürke uniformisra, ami nagyobb változással is együtt járt. Az 1963-as pártkongresszus irányváltást hozott, amely megjelent a munkásőrség káderpolitikájában is: csendben félreállították, nyugdíjazták a legvéresebb szájú kommunistákat. A partizánszövetségben Janikovszky Béla volt ÁVH-alezredes (Péter Gábor korábbi bizalmasa) el is panaszolta, hogy „minket már nem használnak semmire”.
A hatvanas évek végére megduplázódott, hatvanezer főre nőtt az állomány, miközben a néphadsereg létszáma 120 ezer fő volt. Ez jelzi a munkásőrség súlyát, noha a fegyveres testületek között finoman szólva sem ők alkották az elitet – állítja Maruzs Roland. A HM Hadtörténeti Intézetének kutatója szerint felszerelése alapján a munkásőrség katonailag nagyjából a gépesített lövészalakulatokhoz hasonlítható, de a nekik szánt szerep más volt. A hatvanas évektől elsősorban a városi rendfenntartásra, delegációk útvonalának biztosítására, objektumőrzésre, árvízvédelmi, polgári védelmi, határőrizeti feladatokra kívánták őket használni. Kézifegyvereik mellett géppuskáik, gránátvetőik, parancsnoki terepjáróik, valamint oldalkocsis motorkerékpárjaik voltak, de teherautót éles helyzetekben már vállalatok készleteiből kellett vételezniük. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a nyolcvanas években általuk használt, éjjellátó készülékkel felszerelt AMP 69-es gépkarabély modernebb fegyver volt, mint a Magyar Néphadseregnél rendszeresített AMD 65-ös.
– Annak, hogy új szerepkörükben a szürke egyenruhások feltűntek a gátakon, a társadalom felé komoly propagandaértéke volt – szögezi le Kiss Dávid. – Ők is érezték, hogy javítaniuk kell megítélésükön, ennek jegyében igyekeztek nyitni. A nyolcvanas évek második felében a Munkásőr Újságban egyre több írás jelent meg munkásőrök által megtalált elveszett gyerekekről, csinos munkásőrnőkről, miközben iskolákat, nyári táborokat látogattak – mai szóhasználattal – érzékenyítés céljából. Elkápráztatták a gyerekeket fegyvereikkel, jelvényt osztottak, úttörőt avattak, és színes füstgránáttal rögtönöztek látványos show-t a honvédelmi napokon. A diktatúra puhulásával a párthadsereg is fokozatosan elveszítette keménységét – és létjogosultságát.
Ha volt is 1988-ban olyan vélemény a munkásőrségen belül, hogy akár fegyveres erővel is meg kellene védeni a „szocializmus vívmányait”, az MSZMP-ben már kisebbségben voltak azok, akik fenn kívánták tartani a szocializmust. 1986–87-ben elkezdődött a kádárista pártvezetők cseréje, Németh Miklós kormányfő a hadsereg 28 tábornokát váltotta le, és a rendőrségnél is fejcserék zajlottak. Ötvös István szerint a pártelit 1989-ben már régen a kapitalizmusba való békés átmenetben gondolkodott, de különösen abban, hogy a privatizáció révén ők is az új elit részei lesznek.
Emellett nem lehetett figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a szocialista gazdaságpolitika ekkorra államcsődközeli helyzetet idézett elő, mint Kiss Dávid mondja. Bár Németh Miklós visszaemlékezése szerint a titkosszolgálat lehallgatott néhány fegyveres fellépést sürgető munkásőr-telefonbeszélgetést Borsodban, de ezek a mozgolódások elhaltak. Ugyan mi értelme lett volna egy államcsíny révén ideig-óráig visszaültetni kádárista politikusokat a hatalomba, miközben az eladósodott ország az államcsőd szélén táncolt, és már a Szovjetunióra sem lehetett számítani többé? – teszi fel a kérdést a történész.
Borbély Sándor a munkásőrség parancsnokaként még tett néhány hamvába holt kísérletet a munkásőrség fennmaradásáért más néven, esetleg a hadsereg hátországvédelmi alakulataként, de a költségvetési és politikai szempontok gyorsan a jogutód nélküli megszüntetésről szóló jogszabályhoz vezettek. A Németh-kormány ezzel is próbálta kifogni a szelet a „négyigenes” népszavazás vitorlájából, amelynek egyik kérdése az volt, hogy szeretnénk-e a munkásőrség feloszlatását.
A testület, amely nem kapott egyéb utasítást a párttól, 1989. október 23-án fegyelmezetten megkezdte fegyvereinek és ingatlanjainak átadását a kiérkező rendőröknek és katonáknak. A fegyverek a honvédség táborfalvi raktárbázisára, a szürke egyenruhák ruhásszekrények mélyére, a hivatásosok nyugállományba kerültek. Ők csendben eltűntek a színről, mi pedig, mint tudjuk, nem csináltunk forradalmat. Ehelyett túlléptünk a Kádár-korszak „hasznos idiótáin”.
Bolsevik veteránokBudai György Iskolai végzettség: hat elemi (utólag 1956-ban végezte el a nyolc általánost), híradótiszti tanfolyam Berki István Iskolai végzettség: hat elemi (1959-ben végezte el a 8. általánost), Hadtáp Tiszti Iskola, tartalékos tiszti tanfolyam, majd magasabb parancsnoki tanfolyam Máyer József Iskolai végzettség: nyolc elemi, majd Gyalogos Tiszti Iskola |
Borítókép: Parancskihirdetés a munkásőrség országos sajtókonferenciájával egybekötött bemutatóján Heves megyében, 1981. Karhatalmi show (Fotó: MTI/Manek Attila)
