S enki sincs a polgármesteri hivatallal szemközti buszmegállóban a késő délutáni hőségben, ám ha volna, bizonyára szemébe ötlene az utasváró fülke falára ragasztott papírlap: a vízkorlátozást életbe léptető polgármesteri határozatról szóló tájékoztatás olvasható rajta: „A vízfogyasztók kötelesek a takarékos ivóvíz-felhasználásra, továbbá tilos vezetékes vízről a közparkok, házi kertek tömlős locsolása és mosása; az automata öntözőberendezések működtetése; a járdák, utak mosása; a gépjárművek tömlős mosása; a medencék töltése.”
Nagykovácsiban vagyunk, e Budapest északnyugati határától alig öt és fél kilométerre fekvő nagyközségben, ahová kijár a Hűvösvölgyből induló 63-as busz, de – közút hiányában – nem halad keresztül rajta: a főtér közelében kialakított végállomáson megfordul, és elindul vissza, a főváros II. kerületébe.
Nagykovácsi ugyanis zsáktelepülés. Egyebek mellett épp emiatt vált olyannyira népszerűvé a Budapestről kiköltözők körében: mentes az átmenő forgalomtól, aminek következtében csendesnek mondható. És – ahogy arról az ott megfordulók közül bárki meggyőződhet – ápolt és rendezett is, számos szemrevaló kerttel. Az elmúlt időszakban részben éppen azért nőtt meg a vízfogyasztás – júniusban például napi ötszáz köbméterrel, azzal ötszázezer literrel –, mert a helyiek a kánikulában többet fordítottak kertjük, zöldfelületeik ápolására, mint a kevésbé forró hetekben.