Afrikai makramé
– A szülei mit szóltak hozzá?
– Amikor komolyra fordult a dolog, anyám azt mondta: „Hozd haza, az a legjobb.” Elvittem Göncre, ahol sorban jöttek a népek a konyhánkba. „De szép haja van, megfoghatom?” kérdezték. Mondom, őt kérdezd. „Nemá’, ért magyarul?!” Később, amikor otthon bejelentettem, hogy összeházasodnánk, és mennék vele Ghánába, a szüleim nem ellenkeztek. 1978-ban házasodtunk össze.
– Meglátogatták önöket Ghánában?
– Persze. Anyám kétszer is jött, és más rokonok is. Látták, hogy nem adtak el se tehénért, se kecskéért. Mert otthon a falusiak nyomták ám anyám fülébe az igét: „Óh, a lányod Afrikában? Miért engedted, te Bözsi? Ott van az a törzsfőnök is.” Mások meg azt mondták neki: „Ereszd, hadd menjen, a Kati a jég hátán is megél.” Húszévesen, 1979-ben megérkeztem Ghánába, ahol olyan párás meleg volt, hogy alig kaptam levegőt.
– Ott hogyan fogadták?
– Jól! Csak egy nagymama volt, aki szerette volna, ha Ben mást vesz el. A férjem olajmérnökként nem kapott állást, közben egyik puccs a másikat érte, ötéves szárazság jött, és az árak az egekben voltak. Nem volt jó, de tudtuk, hogy forog a kerék, ez nem lesz mindig így, ezért maradtunk, nem vándoroltunk se vissza, se máshová.
Ben matematikatanár lett egy katolikus lánygimnáziumban. Én reggeli tornát tartottam, távolugrópályát csináltam a lányoknak, mert ötpróbásként tudtam, hogy kell. Két évvel később a férjem a végzettségének megfelelő állást kapott. Engem még itthon egy barátnőm megtanított makramézni, amibe úgy belejöttem, hogy a Diósgyőri Gépgyárban kiállítást is rendeztem. Afrikában is folytattam, és olyan díszítőelemeket kerestem hozzá, amelyek Ghánához kötnék azokat, amiket készítek. A piacon találtam gyöngyöket, szép színeseket. Először bőrszíjra fűztem őket.
A piacon az eladókat állandóan a gyöngyökről kérdezgettem: ez miből van, az miért olyan drága? Mindent tudni akartam. Az egyik eladó anyakirálynő volt a falujában, de Accrában gyöngyöket árult, abból élt. Kérdem tőle, beszélgetne-e velem. „Azt tudod, hogy kell? – nézett rám. – Igen – mondtam. – Hány üveg snapszot hozzak?” Ott, ha helyi méltósághoz mész, az egy üveg snapsz a minimum. Akkor nekem még tolmács is kellett, és annak is snapsz… De mindenbe beleszoktam. Van olyan kereskedő, akinek már a nagyanyjától is vettem gyöngyöket.
Gyöngyök a tökhéjban
– Hogyan tanulta meg, hogy a színek mit szimbolizálnak?
– Úgy, hogy benne éltem. Amikor elmentünk Ben szüleihez, a faluban mindenki készült a találkozóra. Jöttek-mentek a rokonok, szomszédok, és egy-egy gyöngyöt tettek egy tökhéjba. Sógornőm mindegyiket külön szárra felfűzte, aztán a kezemre kötötték, az jelképezte, hogy befogadtak a családba. Sokat jártunk a faluba, ott volt az igazi ghánai élet.
– Miből vannak a gyöngyök?
– Mindenből. Kőből, agyagból, néhány évtizede újra feldolgozott üvegből is. Az üvegdarabokat agyagformába szórják, majd kemencében kisütik. Ghánában inkább organikus anyagból készítik, magokból, csigahéjból, vagy kifaragják tökhéjból.
Már több száz évvel ezelőtt kereskedtek gyönggyel: földet, pálmaolajat, még rabszolgát is vettek rajta. Ghánában a gyöngy ékszer a családi és a törzsi élet fontos elemeként jelenik meg. Elkészítettem az Élet gyöngye installációt – a születéstől a halálig. A lányaim is kaptak gyöngyöket, amikor születtek.
A babákra csípőgyöngyöket tesznek, amelyek egyrészt megtartják a pelenkaként használt kis anyagot, másrészt látják, hogy szűk vagy bő, hízik-e a gyerek vagy sem. A csípőgyöngyöt nem győzzük gyártani, ugyanis a felnőtt nőknél is divat. A könyök fölé húzott felnőttkori ékszerek megmutatják, hol él az illető, mi a rangja. A gyász ékszere bauxitból készül, öreg embereken az már állandó viselet, mert nekik már biztos, hogy vannak halottjaik.
