Betekintés Ghána egyik legismertebb gyöngyművészének életébe

Göncön született, Afrikába ment férjhez, s ma már Ghána egyik legismertebb gyöngyművésze. Ékszereivel szépségkirálynőket, elnök asszonyokat, modelleket díszítenek. Egyik lánya, Enyonam Accrában él, a másik, Sena Dagadu Magyarországon, az Irie Maffia zenekar énekesnője. Nemrég néhány hétre hazalátogatott, hogy a családjával legyen, ügyeket intézzen. Torda Katival beszélgettünk.

Budakeszi, Torda Katalin Dagadu Fotó: Teknős Miklós

– Nem volt könnyű időpontot egyeztetni. Ide sietett, oda utazott. Merre járt, mit intézett?
– Az elmúlt két évben két magyar asszony is meghalt Ghánában, és az itteni rokonaikat látogattam meg. Utána az amerikai üzlettársammal találkoztam, akivel Accrában gyönggyel kereskedünk. Ausztriában egy hetet töltöttem egy baráti házaspárnál, akik azelőtt Nigériában dolgoztak, és Ghánába jártak át pihenni. 

Négy éve szólt a gönci könyvtáros, hogy sokan kíváncsiak arra, hogy mi lett velem, egyszer menjek már el, és meséljek az életemről, a gyöngyökről. Elhívták a Sena DagaDub formációt is. Ez a lányomék új felállása, a férjével, Élő Marcival és a fuvolista Pásztor ­Ákossal. Este Senáék zenéltek, én meg kiállítottam a gyöngyeimet, és meséltem. Eljöttek a barátnők, az utcabeliek, mindenki. Imádok hazajárni.
– Hogyan ismerkedett meg ghánai férjével, Benjamin Dagaduval?
– Göncről Miskolcra mentem tanulni, ahol sportolni kezdtem. A 100-as szakmunkásképző intézetben gépiforgácsoló-tanonc lettem – esztergályos, marós, köszörűs –, ott is érettségiztem. Atletizáltam, és az edző észrevette, hogy a pulzusom nem lassul le úgy, ahogy kellene. Elküldtek kivizsgálásra, találtak is valamit, ami miatt abba kellett hagynom a sportot. Egy alkalommal a Honvéd Kórházban vártam, és valamilyen kivizsgálás miatt Ben Dagadu is ott járt, aki Miskolcon tanult olajmérnök­diákként. Először a kórház kertjében találkoztunk.

Afrikai makramé

– A szülei mit szóltak hozzá?
– Amikor komolyra fordult a dolog, anyám azt mondta: „Hozd haza, az a legjobb.” Elvittem Göncre, ahol sorban jöttek a népek a konyhánkba. „De szép haja van, megfoghatom?” kérdezték. Mondom, őt kérdezd. „Nemá’, ért magyarul?!” Később, amikor otthon bejelentettem, hogy összeházasodnánk, és mennék vele Ghánába, a szüleim nem ellenkeztek. 1978-ban házasodtunk össze.
– Meglátogatták önöket Ghánában?
– Persze. Anyám kétszer is jött, és más rokonok is. Látták, hogy nem adtak el se tehénért, se kecskéért. Mert otthon a falusiak nyomták ám anyám fülébe az igét: „Óh, a lányod Afrikában? Miért engedted, te Bözsi? Ott van az a törzsfőnök is.” Mások meg azt mondták neki: „Ereszd, hadd menjen, a Kati a jég hátán is megél.” Húszévesen, 1979-ben megérkeztem Ghánába, ahol olyan párás meleg volt, hogy alig kaptam levegőt.
– Ott hogyan fogadták?
– Jól! Csak egy nagymama volt, aki szerette volna, ha Ben mást vesz el. A férjem olajmérnökként nem kapott állást, közben egyik puccs a másikat érte, ötéves szárazság jött, és az árak az egekben voltak. Nem volt jó, de tudtuk, hogy forog a kerék, ez nem lesz mindig így, ezért maradtunk, nem vándoroltunk se vissza, se máshová. 

Ben matematikatanár lett egy katolikus lánygimnáziumban. Én reggeli tornát tartottam, távolugrópályát csináltam a lányoknak, mert ötpróbásként tudtam, hogy kell. Két évvel később a férjem a végzett­ségének megfelelő állást kapott. Engem még itthon egy barátnőm megtanított makramézni, amibe úgy ­belejöttem, hogy a Diósgyőri Gépgyárban kiállítást is rendeztem. Afrikában is folytattam, és olyan díszítőelemeket kerestem hozzá, amelyek Ghánához kötnék azokat, amiket készítek. A pia­con találtam gyöngyöket, szép színeseket. Először bőrszíjra fűztem őket.

A piacon az eladókat állandóan a gyöngyökről kérdezgettem: ez miből van, az miért olyan drága? Mindent tudni akartam. Az egyik eladó anyakirálynő volt a falujában, de Accrában ­gyöngyöket árult, abból élt. Kérdem tőle, beszélgetne-e velem. „Azt tudod, hogy kell? – nézett rám. – Igen – mondtam. – Hány üveg snapszot hozzak?” Ott, ha helyi méltósághoz mész, az egy üveg snapsz a minimum. Akkor nekem még ­tolmács is kellett, és annak is snapsz… De mindenbe beleszoktam. Van olyan kereskedő, ­akinek már a nagyanyjától is vettem gyöngyöket.

Gyöngyök a tökhéjban

– Hogyan tanulta meg, hogy a színek mit szimbolizálnak?
– Úgy, hogy benne éltem. Amikor elmentünk Ben szüleihez, a faluban mindenki készült a találkozóra. Jöttek-mentek a rokonok, szomszédok, és egy-egy gyöngyöt tettek egy tökhéjba. Sógornőm mindegyiket külön szárra felfűzte, aztán a kezemre kötötték, az jelképezte, hogy befogadtak a családba. Sokat jártunk a faluba, ott volt az igazi ghánai élet.
– Miből vannak a gyöngyök?
– Mindenből. Kőből, agyagból, néhány évtizede újra feldolgozott üvegből is. Az üvegdarabokat agyagformába szórják, majd kemencében kisütik. Ghánában inkább organikus anyagból készítik, magokból, csigahéjból, vagy kifaragják tökhéjból. 

Már több száz évvel ezelőtt kereskedtek gyönggyel: földet, pálmaolajat, még rabszolgát is vettek rajta. Ghánában a gyöngy ékszer a családi és a törzsi élet fontos elemeként jelenik meg. Elkészítettem az Élet gyöngye installációt – a születéstől a halálig. A lányaim is kaptak gyöngyöket, amikor születtek. 

A babákra csípőgyöngyöket tesznek, amelyek egyrészt megtartják a pelenkaként használt kis anyagot, másrészt látják, hogy szűk vagy bő, hízik-e a gyerek vagy sem. A csípőgyöngyöt nem győzzük gyártani, ugyanis a felnőtt nőknél is divat. A könyök fölé húzott felnőttkori ékszerek megmutatják, hol él az illető, mi a rangja. A gyász ékszere bauxitból készül, öreg embereken az már állandó viselet, mert nekik már biztos, hogy vannak halottjaik.

Se kecske, se törzsfőnök

– Alapító tagja volt a Ghánai Gyöngy Társaságnak 1994-ben, és lassan a legismertebb ékszerkészítővé vált az országban. Hol láthatók a munkái?
– Ghánában több helyütt volt kiállításom galériákban, szállodahallokban. Németországban egy vevőm rendezett tárlatot. Washingtonba, a Smithsonian Múzeumba kétszer is meghívtak. Az nagy elismerés! Legutóbb Zürichben tartottam előadást a gyöngyök történelmi hátteréről, értékéről, jelképrendszeréről. 

1996-ban Accrában nyitottam meg a Sun Trade nevű boltomat, ahol gyöngyöket, ékszereket, kiegészítőket, lakásdíszeket árulunk. Három-négy tervező munkáját is befogadtam. Mi elsősorban nyakláncokat készítünk. A boltot most volt kollégám vezeti, én nyugdíjba mentem, szakértőként dolgozom. Aki betér hozzánk, azzal beszélgetek, ha tanácsot kér, szívesen állok rendelkezésre.

A volt ghánai first lady is többször járt a boltomban. Egyszer valaki mondta, hogy küldi nekem Serena Williamset, a teniszezőt. Mondtam, jó, persze. De tényleg küldte! Nagyon kedves volt, fényképezkedtünk is együtt. Könyveket és karkötőket keresett. Mutatta, hogy neki nagyon vastag a csuklója. Mondom, viccelsz, abból élsz. Nevetett. Jó kapcsolatban vagyok magas rangú emberek feleségeivel, sokszor járnak hozzám vásárolni. 

Egyszer az amerikai nagykövetségről behívtak egy szállodába egy batikost, egy zenészt és engem. Egy-egy helyiséget kellett berendeznünk, de nem mondták, hogy kinek és miért. Ki volt a vendég? Michelle Obama és a gyerekei. A lányok választhattak, hogy kihez mennek. Körülnéztek, aztán zsumm, jöttek a gyöngyökhöz. Tanítottam őket fűzni. Tetszett nekik, helyesek voltak.
– Innen oda vágyik, onnan ide?
– Ghána szép, élhető, kulturált hely. Senáék szervezésében eddig háromszor rendeztük meg a Ghánai Magyar Kulturális Heteket.
A meleg az nagy probléma. Nem hittünk a szemünknek, amikor ’87-ben anyám fejkendőben, dzsörzéruhában, harisnyában megérkezett. Vidám asszony, a kinti életet is nagyon élvezte. Mielőtt hazament, azt mondta: „Kati, elmesélem otthon a falubelieknek, hogy itt se kecske, se törzsfőnök nincs, viszont van segítőd és sofőröd. Jól tetted, hogy idejöttél.” Így nyert anyám költői igazságot. 

Névjegy  Torda Katalin gyöngyművész 1959-ben született Göncön. Húszévesen férjhez ment Ben Dagaduhoz, akivel Ghánába költöztek. Első gyöngykiállítását 1985-ben rendezték Accrában, azóta ékszereit a világ számos pontján bemutatták. 2011-ben társszerkesztője volt a Ghana: Where the Bead Speaks / Ghána: Ahol a gyöngy beszél című kötetnek. Szorosan együttműködik múzeumokkal, köztük a budapesti Néprajzi Múzeummal. 2017-ben a Pro Cultura Hungarica díjat vehette át.

Borítókép: Torda Katalin gyöngyművész (Fotó: Teknős Miklós)