Budapest elmaradt jövője a Közlekedési Múzeum tárlatán

A futurista vágyálom mára megvalósult – és lázálom lett belőle.

Kár, mert az összeválogatott tucatnyi meg nem valósult közlekedésfejlesztési terv a maga sorsával együtt tényleg közelebb visz a mai város strukturális közlekedési problémáinak megértéséhez.

Ott van mindjárt a Gellért-hegyi sikló terve, amelyről 1898-ban azt írta a Budapesti Hírlap, hogy a kormány és a főváros harcának esik áldozatul. És a budapesti zsákutcás fejpályaudvarok vasúti alagutakkal összekötése sem új gondolat, hiszen a híres építőmérnök, a vasbeton szerkezetek atyja, Zielinski Szilárd már 1898-ban ennek szükségességéről írt cikket a Pesti Naplóba, majd elképzelését négy évvel később – gyorsvasúti hálózattal kiegészítve – be is mutatta doktori disszertációjában.

Ahogy az északi és déli HÉV-vonalak Duna alatti összekapcsolása – amely nemrégiben ismét felbukkant az óhajok sorában – már nyolc évtizeddel ezelőtt valósággá vált volna, ha nem jön közbe a háború. Viszont, ha a Rákosi-korszak moszkvai mintákat utánzó metrótervei megvalósultak volna, akkor ma hamisítatlan birodalmi szocreál állomásokon gyönyörködhetnénk félmeztelen kohászok kigyúrt felsőtestében, akik traktoroslányokkal vállvetve fürkésznék a vörös horizontot.

Vagy átballaghatnánk a Duna felett kettéágazó gyalogos Kossuth hídon, amely a háború utáni kényszerhelyzetben összetákolt tényleges Kossuth híd helyén kötötte volna össze Pest és Buda belvárosát. Ha nincs háború, megvalósulhatott volna az a tervezett sugárút, amely a Madách térről Erzsébetváros sűrű szövetén keresztül vezetett volna át. Első elemeként a harmincas években meg is épült az a Wälder Gyula-féle ikonikus téglaburkolatos lakóház, amely boltíves átjárójával diadalívszerű nyitányát képezte volna a sugárútnak.

A meg nem valósult tervek egy részéről joggal mondhatjuk, hogy hál’ istennek nem volt rá pénz. Ilyen a Hungária körúti autópálya-gyűrű, amely a későbbi M0-s előképe volt. Amikor 1971-ben a megépítését tervezték, akkor az volt a megkérdőjelezhetetlen szakmai irányvonal, hogy az autós közlekedésé a jövő. Ennek a szemléletnek isszuk ma a levét. Ekkor épült a régi, csodaszép Erzsébet híd helyére a mai hatsávos híd, hogy bevezesse Pest belvárosába az M1–M7 autópályák forgalmát. Úgy gondolták, hogy a nagy tereken (Marx tér, Baross tér) közúti felüljárókkal célszerű megoldani a gépkocsiforgalom gyors áthaladását.

A Blaha Lujza tér kapcsán is arról folytattak vitát, hogy a nagykörúti villamos menjen le az aluljáróba, vagy inkább az autóknak építsenek felüljárót. Ekkor vette kezdetét a villamosvonalak felszámolása és a vasút hanyatlása is.

A hatvanas-hetvenes évek autófetisizmusa jóval korábbra nyúlik vissza – mutat rá a tárlat is. Már a harmincas évek nagy építésze, Vágó József is olyan jövőbeli várost vizionált, ahol az emberek nem mászkálnak az utcán, mert mindenki autóval közlekedik. A futurista vágyálom aztán mára megvalósult – és lázálom lett belőle.

(Meg nem épült Budapest – Közlekedési Múzeum Északi Járműjavító, Budapest, Kőbányai út 24–28. A kiállítás szeptember 30-ig látogatható)

Borítókép: Elfeledett közlekedésfejlesztési elképzelések a múlt századból (Fotó: Nyitrai Dávid/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum)